„Ahol az ember otthona, ott van a szíve is”
Beszélgetés Kállai Kiss Ernő klarinétművésszel, Józsefváros díszpolgárával
Immár Kállai Kiss Ernő Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas klarinétművészt is Józsefváros díszpolgárai között köszönthetjük. Az idén nyolcvanéves muzsikussal – akit zenésztársai élő legendaként tisztelnek, és egyéni stílusa, improvizációs képessége miatt „klarinétkirályként” emlegetnek – józsefvárosi otthonában beszélgettünk többek között arról, mit jelent számára az otthon, a család, és mi tesz valakit jó zenésszé.
Muzsikusok gyermeke, de családjában senki nem játszott klarinéton. Hogy talált rá a hangszerére?
A Jóistennek és a véletlennek köszönhetem. Hétéves koromban, az általános iskolámban megalakult egy fúvószenekar. Én is jelentkeztem, csakhogy későn, és tanár úr már kiosztotta a hangszereket a gyerekek között. Jóformán elsírtam magam, és a tanár megsajnált. „Várj, Kállai” – mondta – „bemegyek a szertárba, megnézem, hátha akad még ott valami”. Mit ad Isten, végül talált is egy klarinétot. Úgy látszik ez volt a Jóisten akarata: így lettem klarinétos. És persze kemény, napi 8–10 órás gyakorlásokkal, ami miatt a szomszédok haragudtak is ránk.
Soha nem is akart más lenni, mint muzsikus?
A gyerekkori álmom az volt, hogy erdész leszek, mert mindig szerettem a fákat, a virágokat és általában a természetet, de hat hónap múlva már meglepően jól haladtam a klarinéttanulással, és a tanárom, Váci Károly, akinek nagyon sokat köszönhetek, bíztatott, hogy ne hagyjam abba. Tanuljak tovább, mert egyszer híres ember lesz belőlem.
Nem sokkal később Kodály Zoltán is elismerően nyilatkozott Önről.
A Magyar Állami Népi Együttesben kezdtem a pályámat, ahová akkoriban, az ötvenes években Kodály Zoltán is gyakran járt. Az Operaházban én játszhattam el a nehéz és kényes klarinétszólót a Galántai táncok című művében. Sikerült nagyon szépen eljátszanom, a végén gratulált hozzá. Nagy megtiszteltetés volt. Aztán a Magyar Rádió zenekarába kerültem, 1957-ben pedig megkaptam az előadóművészi működési engedélyt a legkiválóbb kategóriában, így külföldre is mehettem.
Hova vezetett az első útja?
Svédországba, Stockholmba. Ott muzsikáltam, ahol a Nobel-díjat is átadják. 1958-ban aztán kint játszottam Brüsszelben, a világkiállításon. Igazi csoda volt akkoriban, hogy bejárhattam szinte az egész világot. Életem egyik legnagyobb boldogsága az volt, amikor egy amerikai utam során együtt játszhattam a világhírű klarinétművésszel, Benny Goodmannel. Ő ragasztotta rám a „klarinétkirály” címet, de 1986-ban a hazai zenésztársaim is klarinétkirállyá koronáztak.
Igaz, hogy Amerikában Karády Katalinnal is fellépett?
Igen, három hónapig együtt turnéztunk Kanadában és Amerikában. Csodálatos egyéniség, páratlan jelenség volt, mindenkit elvarázsolt a hangja. De sok más híres énekessel is dolgoztam együtt: Sárdy Jánossal például közös lemezt készítettünk. A magyarnóta énekesek közül Gál Gabriellát, Kovács Apollóniát, Bangó Margitot is nagyon szerettem és szeretem, mind csodálatos művészek. Büszke vagyok rá, hogy a barátjuk lehettem, lehetek. Éppúgy, ahogy a feledhetetlen prímásnak, Járóka Sándornak, vagy Benga-Oláh Tibornak, aki nemcsak remek cimbalmos, de a roma önkormányzat elnökeként is kiváló, és nagyon jó barátom.
A család is fontos szerepet játszik az életében?
Nagyon. Hatvan éve élek házasságban, és hiszem, hogy jó családi háttér nélkül nincs semmi. Kell lennie egy bázisnak, ahol kipihenheti magát az ember, és
