Beszélgetés Mihály Gábor szobrászművésszel
Aki kezének engedelmeskedik az anyag
A Százados úti művésztelep több mint egy évszázada ad otthont képzőművészek generációinak. Itt él és alkot a hetvenes évek második felétől Mihály Gábor szobrászművész, aki idén március 15-én Kossuth-díjat vett át Áder János köztársasági elnöktől. A Békés megyéből elszármazott, józsefvárosi lokálpatriótává vált alkotóval – aki többek közt a kerületi díszpolgároknak adományozott, harangot ábrázoló szobor és a Golgota téri kettős kereszt létrehozója is – műtermében beszélgettünk.
Ön sohasem tagadta meg vidéki gyökereit. Mikor és hogyan került a fővárosba?
Békés megyéből származom, ott nőttem fel, ott töltöttem a gyermekkoromat. Bár a születési helyem a bihari Székelyhíd, ami ma a határokon túl, Romániában található, de nem sok gyermekkori élményem köt oda. Édesapám – aki akkor frissen diplomázott – ott kapott állást, de a háború hamar elérte a vidékünket, már a közeli Nagyváradot bombázták, így édesanyámmal szülőfalujába, Csanádapácára menekültünk.
Mint mondtam, ott nőttem fel, onnan származónak érzem magam. 1960-ig éltem ott, amikor is apám – frissen szabadulva a kommunisták börtönéből, ahová ’56-os szerepvállalása miatt csukták –, egy új élet reményében Budapestre költöztette a családot.
A fővárosban vált szobrásszá, előtte nem foglalkoztatta komolyan ez a mesterség, igaz?
Viszonylag későn találtam rá a hivatásomra. Budapesten a város talán legnagyobb múltú művészeti iskolájában, a Dési Huber István Képzőművész Körben képeztem magam, Laborcz Ferenc volt a mesterem, aki kitűnő tanár volt. Közben pedig többször is felvételiztem a Képzőművészeti Főiskola (ma Magyar Képzőművészeti Egyetem, a szerk.) szobrász szakára. Végül bejutottam, huszonhét éves voltam ekkor. Gondolom nem volt jó ajánlólevél a felmenőim kulák származása, no meg az ’56-os „árnyék” a családomon.
.jpg)
Köztéri szobrai találhatók az ország különböző pontjain, sőt a talán nemzetközileg legismertebb műve Laussane-ban áll.
Igen, hál’ Istennek megrendelésekből és alkotóerőből még nem vagyok híján! Most is több művön dolgozom egyszerre. Emléket akarok állítani a magyar parasztság egyik legjobban meghurcolt és tönkretett rétegének, a kulákságnak, amiből én is származom.De itt van ez a félig kész szobor is (mutat egy álló alakra), egy olasz kisvárosban fog állni, ottani megrendelésre készül. És ahogy mondja, nemrég vittem be a harangokat az önkormányzatba, amiket azóta már meg is kaptak a kerület új díszpolgárai.
A magyar történelem, a magyar sors mellett fontos szerepet kapott művészetében a sport is. Honnan a vonzódás?
Az egész a már említett, a laussane-i Olimpiai Múzeum melletti parkban álló szobrommal kezdődött, ami a Kerékpárosok címet viseli. Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egykori elnöke Magyarországon járt, ő figyelt fel a műre, amit meg akart szerezni az akkor nyíló múzeum számára. Fizetni persze nem nagyon akart (nevet), de végül mégis kijutott Svájcba az alkotás. Azóta számtalan neves sportember alakját örökítettem meg olimpikonoktól az autóversenyzőkig.
.jpg)
Jól érzi magát Józsefvárosban, a művésztelep lakójaként?
A lakásomból átsétálok a műtermembe – vagy nevezhetjük műhelynek is – és már azonnal azzal tudok foglalkozni, ami máig a legjobban érdekel: a szobrászattal. Gyakorlatilag az időm nagyobb részét itt töltöm, most is csak vacsorázni kell hazamenjek, mert itt van a lányom, aki nem mellesleg szintén
