Opre roma! Látható vagy láthatatlan? – A roma identitás és önreprezentáció kihívásai című, pop-up kiállításmegnyitóval egybekötött kerekasztal-beszélgetésen régi kérdésekre, problémákra kaphattunk új, friss válaszokat.
A beszélgetést vezető Rácz Béla, az 1Magyarországért Mozgalom alapítója kérdéseire érkező válaszokból azonnal kitűnt, hogy a meghívott vendégek – Pócsik Andrea független kultúrakutató, Fátyol Kamilla színésznő, Szénási Szilvia, az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány ügyvezető igazgatója – határozott véleménnyel rendelkeznek romaságról, reprezentációról, identitásról.
Szénási Szilvia az önreprezentációról elmondta, számára a fogalom azt jelenti, hogy roma emberként hogyan látja vissza magát egy-egy alkotásban, vegyünk akár egy narratívát, vagy egy művészeti alkotást. Romaként fontosnak tartja, hogy: „a személyes narratíváinkat meg tudjuk mutatni, legyen arra tér, illetve, hogy semmit rólunk, nélkülünk”.
Pócsik Andrea szerint az önreprezentáció érvényességének az erőssége akkor kezdett a médiakultúrában is erősödni, amikor megfogalmazódott annak a hiánya, hogy tulajdonképpen nincs benne a kultúrában, a médiában.
Fátyol Kamilla elmondta, hogy ő a saját életéért és a saját döntéseiért tudja vállalni a felelősséget. „Nagyon sokáig nyomasztottak azzal, hogy felelősséget kell vállalni, példát kell mutatni, de én ezt nem akarom” – jelentette ki.
„Mint egy civil szervezet vezetője, azt gondolom, hogy olyan szervezetben dolgozom, ami roma identitással, roma reprezentációval foglalkozik, ezért azt nem kerülhetem ki. Én választottam, senki nem erőltette rám. Nekem az nagyon fontos, hogyan vagyunk reprezentálva, s én saját magam hogyan tudom megmutatni ezt az önreprezentációt” – fogalmazott Szénási.
Pócsik Andrea kitért rá, hogy korszakonként változik, mit jelent a képviselet, például a hetvenes évekbeli roma polgárjogi mozgalom idején nem valószínű, hogy Daróczi Ágiék olyan kifejezéseket használtak volna, mint az önreprezentáció. „A roma kultúra emancipációjáért küzdöttek egy teljesen más társadalmi-politikai környezetben, de ugyanezek a kérdések merültek fel a képviselettel együtt. Csak a késztetés ismétlődik, de maga a környezet teljesen megváltozik. A lányom, Czeglédy Sára a Független Színház Roma hősök trénereként is dolgozik, s antropológusként rengeteget tud a kultúrák működéséről, beleértve a roma kultúrát, de egy ilyen roma hősök tréningen soha nem képviseli a roma kultúrát. Ahhoz, hogy valakit a workshop résztvevői úgy lássanak, mint annak képviselőjét, ahhoz romának kell lenni” – magyarázta.
A művészet kapcsán Fátyol Kamilla megemlítette, ha olyan szereppel keresik meg, amiben sztereotípiát kell megjelenítenie, azt nem fogadja el.
Pócsik Andrea meglátása szerint az, hogy az önreprezentációnak mekkora tere van, attól a viszonyrendszertől függ, hogy hogyan működik egy hatalmi rendszer. Ha ez a rendszer egy nagyon elnyomó rendszer, és minimális mozgásteret enged meg, vagy pont olyan felkéréseket ad, amiben ezek a sztereotip szerepek kerülnek kiemelésre, akkor az az elnyomás megsokszorozódik. Pozitív példaként hozta fel Horváth Anita pályáját, aki miután a Te nem vagy olyan című projektjét befejezte a MOME-n, a Bura Galériában szerepeltek a munkái először közönség előtt. Olyan környezetben, ahol roma identitású művészekkel együtt volt látható, és iszonyatosan felerősítették azokat a hangokat a munkáiban, amik az elnyomásról szóltak – ilyen értelemben képviseleti volt az ő művészete.
A zárókérdésre az intézményesülés fontosságát hozta szóba, hogy a roma kultúra számára alakítsanak ki olyan intézményeket, amelyekben megvan a romáknak az a szabadságuk, hogy meghatározzák annak a működését. „Az intézmény azért kulcsszó, mert
az hatalmat jelent”
– tette hozzá. Fátyol Kamilla megemlített egy Facebook-bejegyzést, amelyben azt olvasta, hogy a holokauszt érintette a zsidókat,
majd a szövegben zárójelben szerepelt,
hogy és a cigányokat, melegeket stb. És ez annyira sokkolta őt, hogy az egyik vele készült interjúban hangsúlyozta, hogy romaként milyen jó volna kikerülnünk ebből a zárójelből.
