Budapest, te drága!

Részletek

Szülőkategória: Budapest, te drága!

Kategória: Civil szervezetek, egyesületek, alapítványok

Megjelent: 2024. augusztus 07

Kétszázezer gyermeket, fiatalt és felnőttet bántalmaztak az új-zélandi pszichiátriai kórházakban és más állami vagy egyházi fenntartású intézményekben – tárta fel egy hat éven át tartó kivizsgálás, mely a napokban került nyilvánosságra. A gondozottak és ápoltak „elképzelhetetlen fizikai, érzelmi, mentális és szexuális bántalmazásnak, súlyos kizsákmányolásnak és elhanyagolásnak” voltak kitéve a jelentés szerint. 

Július 24-én végre nyilvánossá tették az új-zélandi királyi vizsgálóbizottság 3000 oldalas jelentését: ebben dokumentálták azokat a horrorfilmbe illő visszaéléseket, melyeket a mentális egészségügyi és más állami vagy egyházi intézményekben szenvedtek el az új-zélandi lakosok 1950-től 1999-ig. A becslések szerint a 655 000 emberből, akiket ez idő alatt az intézményekben kezeltek, 200 000-et bántalmaztak, és még többeket elhanyagoltak – a valódi számot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mivel vagy nem is készültek feljegyzések, vagy megsemmisítették azokat.

A hat éven át folytatott nagyszabású vizsgálatról készült jelentés szerint a bántalmazás és elhanyagolás „mindenütt jelen volt”, és szinte mindig a gondozás első napjától kezdődött, és a teljes ott töltött idő alatt folytatódott. Sokak számára ez évekig vagy évtizedekig tartó gyakori bántalmazást és elhanyagolást jelentett, mások „jelöletlen sírban” végezték. A túlélők a vizsgálat során elmondták, hogy „a személyzet és a gondozók ütötték, rúgták, lökdösték, falhoz vágták, eszméletlenre verték, megégették őket, nagynyomású vízsugarat eresztettek rájuk, és árammal sokkolták őket”.

A túlélők gyakran megaláztatásoknak voltak kitéve a személyzet által: „értelmetlen és megalázó feladatok elvégzésére kényszerítették őket, például arra, hogy kúszva közlekedjenek, fogkefével tisztítsák meg a vécét, majd azzal mossanak fogat, vagy hogy az arcukat ürülékbe és hányásba nyomják.”

A gondozottaktól sokszor megtagadták az olyan alapvető szükségleteket, mint az elegendő élelmiszer vagy a megfelelő ruházat, és egyeseknek a fürdés vagy a WC-használat során sem volt magánéletük. A személyzet a végletekig elment, hogy „a lehető legnagyobb fájdalmat okozza” az ápoltaknak, akiket egymás bántalmazására is bátorítottak, vagy figyelmen kívül hagyták, amikor ilyen történt.
„Mentális egészségügyi intézményekben egyes túlélőket olyan helyiségekbe zártak, ahol korlátozottan vagy egyáltalán nem volt lehetőségük WC-hez, zuhanyzóhoz vagy vízhez jutni. A túlélőknek gyakran nem volt más választásuk, minthogy összepiszkítsák magukat.” – írja a jelentés.

A pszichiátriai kórházakban gyakori volt a kémiai korlátozás és a túlgyógyszerezés, ami lehetővé tett olyan visszaéléseket, mint a szexuális erőszak. Ezekre akkor került sor, amikor a túlélőket fizikailag vagy kémiailag korlátozták (beleértve az erős gyógyszeres kezelést is).

Az egyik túlélő, Christina Ramage például arról számolt be, hogy teherbe esett, miután egy pszichiáter megerőszakolta, majd tudta és beleegyezése nélkül abortuszt hajtottak végre rajta:
„Néhány hónappal az után, hogy a pszichiáter megerőszakolt, egy nővér elvitt egy olyan szobába, amely egyébként mindig zárva volt. Ebben a szobában rengeteg fényes dolog volt. Azt mondták, hogy feküdjek az ágyra, és emlékszem, hogy egy nővér volt mellettem, és egy mögöttem. Feltételeztem, hogy azért vagyok ott, hogy valamilyen vizsgálatot végezzenek rajtam. Hirtelen minden elsötétült. Nem vagyok benne biztos, hogy ez azért volt, mert maszk volt az arcomon, vagy mert gázt adtak be nekem. A következő dolog, amire emlékszem, hogy ébren vagyok. A pontos szavakat nem tudom felidézni, de a mellettem lévő nővér valami olyasmit mondott, hogy »Semmi baj, már nem vár gyermeket«”.

Christopher Luxon, Új-Zéland miniszterelnöke július 24-én beszédet tartott, melyet részben azokhoz intézett, akik túlélői voltak a feltárt szörnyűségeknek, illetve a már elhunytak családtagjaihoz:
„Az államnak gondoskodnia kellett volna rólatok – ehelyett azonban sokan közületek a legszörnyűbb fizikai, érzelmi, mentális és szexuális bántalmazásnak voltatok kitéve.”
„Számos vallási alapú iskola, intézmény és hatósági pozícióban lévő ember, akikben meg kellett volna bíznotok, a lehető legrosszabb módon cserben hagyott benneteket.”
„Amikor megpróbáltatok felszólalni, ugyanezek az emberek szemet hunytak, eltussolták az ügyet, és túl sokáig megakadályozták, hogy igazságot szolgáltassanak nektek.”

Az itt nyilvánosságra került rendszerszintű visszaélések azonban bármennyire is szörnyűek, egyáltalán nem korlátozódnak Új-Zéland területére. Az ENSZ és az Egészségügyi Világszövetség (WHO) számos alkalommal hívta fel a világ országainak figyelmét arra, hogy a mentális egészségügyi ellátásban rendkívül gyakoriak a visszaélések, melyeket maga a rendszer, illetve annak szabályai tesznek lehetővé – Magyarországon sincs ez másképp. A WHO egyik jelentésében szó szerint így fogalmazott: „…túl gyakran fordul elő, hogy a mentális problémákkal élő emberek a világ legsúlyosabb emberi jogi visszaéléseit szenvedik el, méghozzá éppen az ellátásukért felelős egészségügyi szolgáltatók részéről.”

Az új-zélandi jelentés újabb reményt jelenthet azok számára, akik ilyen sérelmeket elszenvednek, hogy végre mélyreható változások indulnak el a mentális egészségügy világszerte rendkívül ellentmondásos és emberjogi visszásságok sújtotta területén.

Részletek

Szülőkategória: Budapest, te drága!

Kategória: Civil szervezetek, egyesületek, alapítványok

Megjelent: 2024. július 31

A jogvédőknek adott igazat a spanyol legfelsőbb bíróság a pszichiátriai társasággal szemben egy négy éve húzódó, és a napokban zárult bírósági perben. A bíróság kimondta: „a mai társadalomban különösen fontos” a pszichiátria gyakorlataival kapcsolatos vita – mint a kényszerkezelések, a tudatmódosító szerek és az elektrosokk –, kiváltképp, ha gyerekekről van szó.

2024. július 12-én az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért (CCHR) nemzetközi szervezete győzött abban a perben, amely a pszichiátriai visszaélésekkel és a betegek jogaival kapcsolatos szólásszabadság elfojtásáról szólt Spanyolországban. A pert a Spanyol Pszichiátriai Társaság (SEP) indította a CCHR ellen, azt állítva, hogy a CCHR kiadványai, dokumentumfilmjei és weboldalai az USA-ban és Spanyolországban sértették a pszichiáterek „becsületét”. A bíróság ezt elutasította, és megerősítette, hogy a CCHR anyagai „kétségtelenül közérdekű kérdéssel foglalkoznak”, „közvetlenül kapcsolódnak a demokratikus társadalomban folyó nyilvános vitához”, és hozzájárulnak a „pszichiátriáról szóló társadalmi vitához”.

A CCHR olyan weboldalakat, kiadványokat és dokumentumfilmeket készít, amelyek a pszichiátriai kezelések során történő emberi jogsértéseket dokumentálják, betegek, szakértők és törvényhozók nyilatkozataira, illetve tanulmányokra és médiamegjelenésekre hivatkozva.

A Spanyol Pszichiátriai Társaság egészen pontosan azt sérelmezte, hogy a CCHR honlapjai, kiadványai és dokumentumfilmjei szerint pszichiáterek felelősek az oktatás és az igazságszolgáltatás lezüllesztéséért, a drog- és gyógyszerfüggőség súlyosbodásáért, és hogy „egyes pszichiáterek szexuálisan zaklatták betegeiket…”. Ezzel szemben Jan Eastgate, a CCHR nemzetközi szervezetének elnöke elmondta, hogy mintegy 15 000 oldalnyi dokumentumot mutattak be a bíróságnak, amelyek mindezt alátámasztották: „A CCHR pontosan ezeket a tényeket dokumentálta, és mivel a pszichiáterek elmulasztották, hogy önkontrollt gyakoroljanak és beismerjék a visszaéléseket, a CCHR-ra maradt, hogy lépéseket tegyen a páciensek további károsodástól való megóvása érdekében.”

A Legfelsőbb Bíróság egyetértett ezzel: „Az egyes pszichiátriai gyakorlatokról, és főként a nem önkéntes intézeti elhelyezésről, a tudatmódosító gyógyszerek alkalmazásáról – különösen, ha a betegek gyermekek vagy serdülők –, valamint a sebészeti vagy elektrokonvulzív kezelésekről szóló vita kiemelten fontos a mai társadalomban.” A bíróság az ENSZ jelentéseit idézte, mint „a kérdésekről folyó fontos társadalmi, politikai és tudományos vita jó illusztrációját ”, és kijelentette, hogy az ilyen vita elfojtása  „a véleménynyilvánítás szabadságának túlzott korlátozását jelentené, amit nem indokolna kényszerítő társadalmi szükséglet”.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is rendszeresen foglal állást az említett vitában, egy 2022-ben kiadott jelentésében például ezt írja a mentális egészségügyi ellátásról: „Mindenkinek joga van a méltóságteljes, emberséges, elfogadható és tisztességes ellátáshoz, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat. Mégis túl gyakran fordul elő, hogy a mentális problémákkal élő emberek a világ legsúlyosabb emberi jogi visszaéléseit szenvedik el, méghozzá éppen az ellátásukért felelős egészségügyi szolgáltatók részéről.”

A CCHR magyarországi csoportja, mely 30 éve vizsgálja ki és tárja fel a hazánkban történő jogsértéseket a pszichiátria területén, hasonló tapasztalatokkal rendelkezik ezen a téren: a feltárt és igazságszolgáltatás elé vitt ügyek arról tanúskodnak, hogy Magyarországon is gyakran és akár súlyosan sérülnek a pszichiátriai páciensek jogai és méltósága. A szervezet rendszeresen viszi nyilvánosság elé az ilyen ügyeket, hogy a kialakuló társadalmi vita katalizálja az égetően szükséges változásokat.

Részletek

Szülőkategória: Budapest, te drága!

Kategória: Civil szervezetek, egyesületek, alapítványok

Megjelent: 2024. július 31

Komoly traumákat okozhatnak a pszichiátriai kényszerbeszállítások és a kényszerített kezelések a pácienseknek, ami a gyógyulásukat is akadályozza – tárta fel egy friss kutatás. Magyarországon is sokan kerülnek akaratuk ellenére zárt osztályokra, a legutóbbi adatok szerint kölülbelül tizenötezren évente. Ők is hasonló élményekről számolnak be.

A BMC Psychiatry című szakfolyóiratban megjelent új tanulmány a pszichiátriai osztályokon akaratuk ellenére kezelt emberek megrázó tapasztalatait mutatja be. A University College London munkatársa, a magyar származású Bartl Gergely által vezetett kutatás megkérdőjelezi a jelenlegi kényszerítő gyakorlatok emberségességét és hatékonyságát:
„Eredményeink azt sugallják, hogy a kényszerbeutalás és a kényszergyógykezelés tapasztalata túlnyomórészt negatív, időnként traumatikus élményt jelent a páciensek és a gondozók számára is, így nem mindig éri el a várt terápiás hasznot.”

A kutatók módszeresen áttekintették azokat az elmúlt öt évben készült kutatásokat, amelyek a kényszerített pszichiátriai kezelésekkel kapcsolatos tapasztalatokat vizsgálták különböző országokban. Az eredmények elkeserítőek: sok páciens negatív és gyakran traumatikus tapasztalatokról számol be, amelyeket a rendszerszintű rasszizmus és diszkrimináció súlyosbít. A kutatók különböző szempontok alapján gyűjtötték össze a páciensek visszajelzéseit, íme ezek közül néhány:

• A szabadságtól való megfosztás a zárt osztályokon dühöt, zavarodottságot, félelmet, szorongást, neheztelést és védekező magatartástváltott ki az emberekből. Ezen pedig csak tovább rontott a rendőri intézkedés (olykor bilincsben viszik el a „beteget” saját otthonából) és a kórházi személyzet viselkedése. A zárt osztályokat gyakran nyomasztó, kaotikus, veszélyes környezetként írták le, a fogva tartást pedig olykor büntetésként, barbárságként élték meg.
• A kényszerített kezeléseket többnyire erőszakos élményként írták le. Elvesztették az irányítást saját sorsuk felett, ez pedig szorongást, félelmet, és olyan érzéseket okozott a pácienseknek, hogy megfosztották őket emberi méltóságuktól. Az elkülönítés dühöt, magányt és szégyenérzetet váltott ki, a fizikai korlátozás pedig (mint az ágyhoz kötözés) a fájdalom, a megaláztatás és a bántalmazás érzését okozta. A kényszerítések látványa a többi páciensben is félelmet keltett. Egyes eredmények egy ördögi kört is felvázoltak: a kényszerítés a páciensekben fokozott dühhöz és agresszióhoz vezet, amire viszont a személyzet jó eséllyel még több kényszerítéssel válaszolhat. Volt, aki leírta, hogy úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt állat: „Tehát amikor bent vagy, akkor tényleg szörnyű, hogy az ajtó zárva van, és nem engednek ki. Engem hat-hét hétig nem engedtek ki, és úgy jártam fel-alá, mint egy tigris a ketrecben, és ezt szörnyűnek találtam…”
• Miután hazaengedték a pácienseket, sokan rosszabbul érezték magukat, mint a kórházi kezelés előtt. Az eredmények arra utalnak, hogy a fogva tartás okozta traumák hosszú ideig kísértik az embereket, és az eredeti tüneteket (pl. depresszió, stressz) még súlyosabbá tehetik. Számos páciensnek megromlott a kapcsolata az egészségügyi ellátórendszerrel és a családtagjaikkal is, mert attól rettegtek, hogy visszakerülnek a pszichiátriára.
  „…ez a helyzet, rosszabbul érzed magad utána, mint előtte. Itt ülök, és sokkal depressziósabb és stresszesebb vagyok… és jobban ki vagyok borulva, mint előtte.” – írta egy korábbi páciens.
• A gyógyszeres kényszerkezelés különösen nagy gondot okozott egyes pácienseknek, mivel esélyük sem volt rá, hogy elutasítsák azt. Ha mégis megpróbálták megtagadni, hogy bevegyék a tablettákat, büntetéssel fenyegették őket, és még több kényszerítésre, és még hosszabb elzárásra számíthattak. A pszichiátriai szerek mellékhatásai olykor rettentően kellemetlenek, a kényszerkezelés alatt álló páciens pedig teljesen ki van szolgáltatva a kezelőorvosok döntéseinek.

Magyarországon sem jobbak a tapasztalatok

A kényszerített pszichiátriai kezelések jelenleg Magyarországon is jogszerűnek számítanak, ha valakiről megállapítják, hogy közvetlen veszélyt jelent magára vagy a környezetére. Ez a megállapítás viszont rendkívül szubjektív – az „észlelő orvosnak” gyakorlatilag soha nem kell utólag megindokolnia, hogy mire alapozta a véleményét. Hazánkban is sok visszajelzést találhatunk azoktól, akiket akaratuk ellenére kezeltek pszichiátriákon.

Egy magyar szociológus nőt néhány évvel ezelőtt hat napon át tartottak fogva egy zárt osztályon, mert a Parkinson-kórra szedett tablettáiból véletlenül többet vett be az előírtnál. A hölgy egy igen erőteljes esettanulmányt írt a történtek után, melyben így a kényszerkezelésről: „A fogoly legalább tudja, meddig kell maradni, mikor szabadul, és innentől már nem kell egyebet tennie, mint visszaszámlálni. A zárt osztály, ebből a szemszögből rosszabb a börtönnél. Miután elhangzik az »ítélet«, kimondják »itt marad«, lehet, napok is eltelnek anélkül, hogy bárki egy szót szólna, vagy éppen ránézne a szerencsétlenre, ami persze csak fokozza a félelmeit.”

Egy Facebook hozzászóló pedig így nyilatkozott a zárt osztályon átélt tapasztalatairól: „Rettentően féltem azok után, hogy ezt megtehették velem. Mindig mosolyogtam, mindig »jól« voltam, csak hogy mielőbb szabaduljak. Nem kívánom senkinek. Nagyon nehéz volt kiheverni. SOHA többé nem fordulok »szakemberekhez«.”

A kényszerített pszichiátriai kezelések a világ legtöbb országában a mai napig elfogadottak, pedig a WHO és az ENSZ az elmúlt években folyamatosan azt sulykolja, hogy sértik az emberi jogokat, és a már ma is rendelkezésre álló, emberközpontúbb kezelési módokra kell cserélni azokat. Egy 2022-ben kiadott WHO jelentés például ezt írja a mentális egészségügyi ellátásról: „…túl gyakran fordul elő, hogy a mentális problémákkal élő emberek a világ legsúlyosabb emberi jogi visszaéléseit szenvedik el, méghozzá éppen az ellátásukért felelős egészségügyi szolgáltatók részéről.”

A fenti tanulmányban a kutatók célja az volt az eredmények bemutatásával, hogy mind a szakemberek, mind a döntéshozók számára egyértelművé tegye, hogy a mentális egészségügyi ellátást gyökeresen meg kell változtatni.