A Lefkovicsék gyászolnak című filmben többek között a humoré, az emberi kapcsolatok törékenységéé és a mindent elsöprő szereteté a főszerep. A rendezővel, Breier Ádámmal beszélgettünk a gyászról, a traumákról és a zsidó humorról is.
Több emlékezetes rövidfilm van a hátad mögött, azonban nemegyszer ütköztél munkát hátráltató akadályokba. Mi adott erőt ahhoz, hogy átlendülj a nehézségeken?
Ez általában úgy néz ki, hogy erő nem feltétlenül van, azonban maga a terv segít, hogy ne lankadjon a lendület, fogyjon el a kitartás, hiszen a vállalt feladat teljesítése a cél. Nincs másik út: én a filmezésre tettem fel az életem, és ezt az összes nyűgével együtt vállalom. A filmes nem kiszámítható, biztonságos életpályamodell, jó szívvel nehezen ajánlanám másoknak, mánia, elszántság nélkül nem megy.
Formálták az alkotói attitűdöt a negatív élmények?
Annyiban igen, hogy bőven maradt időm a gondolkodásra. Ahogy mondtam, egy feladat lebegett a szemem előtt: mindenáron megcsinálni a filmet.
A gyász univerzális dolog, noha a filmben a süve tradíciójába nyer beavatást a néző, amely röviden azt jelenti, hogy a gyászolók egy hétig nem hagyhatják el a házat. Okozott ez kihívást?
Rengeteg kutatást, utánajárást igényelt, hogy hiteles képünk alakuljon ki a szokásokról. Zsidó származásúként is, ha bármilyen szokást, hagyományt választ az ember ebből a kultúrkörből témául, muszáj jobban belemélyedjen, mert több száz szabály és kivétel van.
Követte a zsidó tradíciókat a családod?
Bizonyos dolgokban igen, de azért vallásosnak semmiképp nem nevezném magunkat. Maga az egész ortodox ötlet onnan jött, hogy egyszer távoli, Amerikában élő rokonok jöttek hozzánk látogatóba, amit hatalmas előkészület előzött meg. Az, hogy mit szabad és mit nem, mi a megengedett, mi esik tiltás alá, okozott némi fejtörést. Ennek az abszurditása benne van a filmben, ahogy egyes ismerősök valós történeteiből is inspirálódtam.
Heller Ágnes utalt rá, hogy a trauma halálos sebet ejt. „Károsnak gondolom, hogy továbbra is a traumáinkkal építjük az identitásunkat” – nyilatkoztad. Kivéve az átélt szenvedéseket a zsidóság történetéből, mi marad, mi maradhat?
Nem hiszem, hogy zsidóként a szenvedéseink, a holokauszt kell, hogy meghatározza az identitásunkat. Ezzel mintha azt sugallnánk, hogy Hitler nyert, elérte a célját, miszerint egy náci logika mentén gondolkozunk magunkról. Úgy nyerünk mi, ha nem lépünk bele ebbe a gondolkodásba. Alapvetően az a cél, hogy a traumatikus pontból kimozduljon az illető, levesse ezeket a súlyokat, szabadon éljen.
Az eltávolodás nem vonja magával a felejtést?
Ez az élet egészséges dolga, hogy igen, felejtsd már el, lépj már túl rajta, ne azzal azonosítsd magad. Tartsuk tiszteletben a halottak emlékét és éljük a saját életünket, megtalálva az egészséges egyensúlyt. Igaz, tapasztalom magamon, mennyire nehéz nem ebből az eseményből, a holokausztból összeraknom magam.
Mi formálta az identitásodat?
Egyrészt a magyar, másrészt a zsidó valóság is. Imádom ezt a magyar–zsidó párosítást. Nem lehet ugyanolyan egy izraeli, egy argentin vagy egy magyar zsidó, önmagában a magyar zsidó egy különlegesség, egy kuriózum, unikális kombináció. Létezik egy történet a New Yorkban élő ortodox zsidókról, akik mind jiddisül beszélnek,
kivéve a magyar zsidót, aki csak magyarul,
annyira fontos neki a nyelve. Én is beleállok ebbe a büszke magyar zsidó vonulatba.
Mi a filmet átható derű táptalaja? A pesti zsidó humor?
A pesti zsidó humor nagy hagyományra tekinthet vissza. Rejtő Jenőtől Molnár Ferencen át Kellér Dezsőig nagyon szeretem. A kelet-európai régióból származó humornak van egy sajátos íze. Ebben a filmben nem tudom, pont ez jelenik-e meg, mindenesetre én ezeken nőttem fel, emlékszem, milyen nagy szenvedéllyel gyűjtöttük az ilyen vicceket.
Miért nem készülnek hasonló tematikájú filmek, miért mindig a holokausztnál kötünk ki?
Egyrészt erős, vissza-visszatérő téma a holokauszt, másrészt sok egyéb témának, jelenségnek az ábrázolásában gyerekcipőben jár a magyar film, számos dolog feldolgozása a mai napig nem történt meg. Nem mintha minden évben kellene egy zsidó tematikával foglalkozó film, megjegyzem, rendes roma film sincs túl sok.
Arra gondolok elsősorban, hogy készülhetnének mindennapi történeteket feldolgozó filmek arról, hogyan zajlik egy zsidó vagy roma honfitársunk szokványos hétköznapja, és a karaktere nem úgy jelenítődne meg, mint az adott kisebbség problémáinak reprezentánsa, hanem mint egy érdekes karakter, aki mellesleg roma vagy zsidó származású.
A gyászhoz és a bokszhoz szigorú, kötött szabályok tartoznak. Könnyű volt összehangolnotok a két szabályrendszert, megtalálni a közös ritmust?
Nem volt könnyű, sok kutatómunkával járt együtt. Rögtön az elején felvetődött, hogy mi a fontosabb, a hitelesség vagy a dramaturgia? Próbáltunk hitelesek maradni, bár egy-egy apróságban a dramaturgia javára kellett döntenünk. Egy bokszedző karaktere valamivel kötetlenebb, hogy milyen edző, hogyan tesz-vesz a dolgaiban. Vele szemben az ortodox karaktert nehezebben formáztuk meg, hiszen minden motívum, momentum jelentőséggel bír. Az például, hogy nagyjából milyen iskolához, vallási irányzathoz tartozik, nagyon nem volt mindegy, és meg ne történjen, hogy míg az egyik jelenetben ultraortodox, addig a másikban neológ. A hitelesség megtartása nagy kihívás volt.
Milyen visszajelzések érkeztek a vallási kérdésekben avatottabb nézőktől?
Kaptunk apró észrevételeket, noha egyik sem volt túlzottan elmarasztaló. Például az egyik jelenetben a vallásos karakter, amikor korán reggel felkel, kipa helyett ideiglenesen a kezét teszi a fejére. Mint megtudtam, ezt nem lehet. Később egy ismerősöm azt mondta, valóban nem lehet, de ő pont ezt csinálta nemrég, mikor ugyanúgy, mint a filmben, hirtelen kellett kipattannia az ágyból és még épp nem vette fel a kipáját. A legnagyobb hibát, hála isten, még senki nem vette észre, hogy pontosan mit, úgysem mondom meg. (Nevet.) Tudatosan lett hiba, eredetileg nem volt az, de a vágás rákényszerített. Itt a dramaturgia fontosabb volt.
A nők külső szereplői a filmnek, távolról segítenek, ki a túlvilágról, ki egy másik országból. Nélkülük nem megy?
Ért olyan kritika, hogy kevés a filmben a nő. Orson Welles A harmadik ember című filmjében a női karakter központi figura, bár az egész filmben tizenöt percet, ha szerepel. Az én filmemben is rövid ideig bukkan fel a később elhunyt női karakter,
jelenléte-nemléte az egész filmet meghatározza,
minden róla szól. Szinte azt állítja a film, hogy a nők azok, akik el tudják rendezni a szétcsúszó világot, és a mindenre képtelen férfiaknak az út alatt kicsit magukra kell találniuk, rendben tartani a dolgokat.
Lev Tolsztoj írta, hogy minden boldogtalan család a maga módján az. A filmben sincs teljesen megoldva az apa-fiú közti konfliktus, részben túljutnak rajta, részben nem beszélik ki. Nagy hollywoodi összeborulás nincs… Stratégia kell ehhez a kivédéshez, miután teljesen nem oldhatjuk meg a családi konfliktust?
Fontos, hogy vannak nyitások egymás felé. Sokszor egy gesztus is elég az életben, hogy az ember jobban érezze magát. Sokat jelenthet, hogy látjuk, a másik tett egy lépést felénk. De valóban nem akartunk túlságosan hollywoodi összeborulást. Nem lett volna hiteles.
A film egyik szereplője egy cigány fiú, akit Váradi Roland alakít. Nagyon pozitív üzenet, hogy a zsidó család befogadja, támogatja. Direkt cigány származású szereplőt választottatok?
Elsősorban az számított, hogy a Bezerédi Zoltán alakította bokszedző mintegy pótapaként jelenjen meg a fiú életében, ettől válik szerethetővé annak dacára, hogy nagyon nehéz eset. Amikor nézegettük a szereplőket, a nem romák mást kezdtek el jelenteni, mintha az edző nem azért edzené a diákját, hogy az kitörjön, hanem azért, hogy ő edzőként rajta keresztül jusson feljebb, vívjon ki magának elismerést. Terveim szerint azt akartam megjeleníteni, hogy ő ebben az ügyben önzetlen és mindent a fiatalok felemelkedéséért csinál. Váradi Roland szuper, csupa szív ember, öröm volt vele a munka.
Aki nem nagyon ért a filmhez, hogyan védheti ki, hogy ne csapják be egy rossz filmmel, elhitetve vele, hogy bizony az jó?
Kérdés, van-e igénye a nézőnek a vizuális minőségre. Önakarat nélkül nem megy. A tartalomgyártók ontják magukból a néznivalót. Nem könnyű a helyes választás, magamon is látom, hogy a bőségnek mekkora zavara van. Viszont az ízlés, a választás szabad, a minőségigényben nincs monopólium.
Kötődik a film Józsefvároshoz?
Castingoltunk a Mátyás téren is, a Kesztyűgyárban megnéztük a bokszoló fiúkat. Forgattunk Józsefvárosban a Nagy Fuvaros utcai zsinagóga környékén és a Népszínház utcában. Eredetileg hangulatilag az egész filmet a nyolcadik kerületbe képzeltem, aztán ez nem teljesen így alakult, de azt mondhatom, hogy a film nyomokban egy csipetnyi Józsefvárost tartalmaz.