Ez hitvita, valaki vagy hisz benne, vagy nem – állítja a halálbüntetés intézményéről Dulai Péter újságíró, bűntörténész, aki nemrég megjelent könyvében végigvette megyénként az utolsó kivégzettek történetét.
A Kádár-kor legsúlyosabb bűncselekményeit kutató szerző a vele készült interjúban beszélt a bűnügyi helyszínek iránti „vonzalmáról”, tárgyilagos megközelítésről és arról is, helyezedett-e nyomás a bírókra, ha halálbüntetésről volt szó. Az Amiért halál járt című könyv bemutatóját március 7-én 18 órától tartják az Eötvös10-ben – az íróval ennek kapcsán beszélgettünk, és mivel a Terézváros magazin állandó külsős szerzőjéről van szó, maradtunk a tegeződésnél.
A második könyved jelent meg, az elsőben, a Gyilkosság a panel tetejénben is a rendszerváltás előtti időszak legsúlyosabb bűncselekményeinek mentél utána. Miért ezt a témát választottad?
A Facebook-oldalamat 2018-ban indítottam el, amelynek főként a Kádár-kori emberölések a témája. Fura szó, de van valami romantikája számomra ennek az időszaknak. Illetve ezekhez az ügyekhez már megvan a kellő időbeli távolság, a frissebb esetek jogilag sem kutathatók könnyen, az érintettek elmondásai pedig gyakran ellentmondásosak. A romantika, nosztalgia talán nem a legjobb kifejezés, egyfajta misztikumot érzek ezzel időszakkal kapcsolatban.
Pedig gyakorlatilag nem is éltél a Kádár-rendszer idején.
Ez az érzés egészen konkrétan onnan jön, hogy a szüleimnek megvolt bakelitlemezen a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem musical, ami Fejes Endre megtörtént gyilkosság alapján írt regényéből készült. A borítón van egy fa, mert a bűncselekmény a Normafánál történt. Engem gyerekként nagyon megfogott ez a kép. Ez az érzés alábbhagyott persze, de évtizedekkel később ismét előjött az érdeklődés, és akkor már szerettem volna megtudni, mi és hogyan történt a regény alapjául szolgáló esetben. Beültem a levéltárba és kikutattam.
Az első könyved bevezetőjében elárultad, hogy egy családi tragédia is befolyásolta az érdeklődésed.
Tízéves voltam, amikor a nővéremet álmában megölte a férje, majd öngyilkos lett. Nagyon foglalkoztatott, mi történt, hol történt – a házban, ahol ezerszer jártam –, és ott is kijött ez a különös „vonzalmam” a bűnügyi helyszínek iránt. Természetesen ez nem egy jóleső érdeklődés, hanem egy ösztönös érzés. Számomra abszolút létezik olyan, hogy a hely szelleme. Ha tudom egy helyről, hogy ott történt egy gyilkosság, akkor egész máshogyan fogom látni, megélni.
Most már évek óta bűnügyi iratokat forgatsz, levéltárakba jársz. Felmerült, hogy megtudd, pontosan mi történt a nővéreddel?
Erre még nem vettem rá magam. De talán nem is baj.
A bűnügyi helyszínek iránti érdeklődésből hogyan lett szakma?
Édesapám, aki maga is újságíró, biztatott, látva a kezdeti írásaimat. Összejött, és dolgoztam sportrovatban, aztán bulvárújságnál és hetilapnál is. Majd egyszer bekattant, visszatért a bűnügyek iránti érdeklődésem, elkezdtem utánaolvasni, kutatni, ebből indult az Élet elleni bűncselekmények Facebook-oldal. A hobbiból munka lett, sőt, tanulmányok is: elvégeztem a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kriminalisztika szakát, most már ugyanott járok a doktori képzésre, illetve dolgoztam a Mosonyi utcai Rendőrmúzeumban.
Mennyire számítanak hálás kutatási témának a szocializmus idején elkövetett gyilkosságok?
A Kádár-korszak bűncselekményeit nem kutatja szinte senki: az aktákat általában én nézem meg elsőként az után, hogy bekerültek a levéltárba. Sokan nem is tudják, hogyan lehet betekinteni az iratokba, milyen szabályok vonatkoznak rájuk. A blogommal és a könyveimmel ezen is változtathatok: sokan fordulnak hozzám olyanok, akik a saját családjuk tragédiáját kutatják magánemberként.
Miért a halálbüntetés lett a második könyved témája?
Ha valaki az 1990 előtti emberölési ügyekkel foglalkozik, akkor gyorsan adódik, hiszen voltak bűntettek, amelyek halálbüntetéssel végződtek. Az első könyvben is szerepeltek ilyen esetek, de a másodiknál már kifejezetten azt vállaltam, hogy bemutatom, megyénként melyik ügy volt az utolsó, amelyben halálbüntetést szabtak ki és hajtottak végre.
Hány embert végeztek ki köztörvényes bűncselekményért a rendszerváltásig?
A Kádár-rendszerben körülbelül 1200-at, de nagy részük a forradalom utáni megtorlás részeként, koncepciós ügyekben történt. Velük nem foglalkoztam. Körülbelül száz embert akasztottak fel „békebeli” köztörvényes bűnért 1963, vagyis a rendszer konszolidációjának éve, illetve az utolsó kivégzés esztendeje, 1988 között. Egy kivétellel mindegyiküket emberölésért ítélték el.
Milyen bűncselekmény miatt járt halálbüntetés?
Fontos, hogy nem volt olyan, hogy egy bűncselekményért kötelező lett volna halálbüntetést kiszabni. A lehetőség volt meg. Illetve létezett egy gyakorlat és egyfajta szervezeti nyomás. Utóbbi alatt azt értem, hogy bizonyos bűncselekményekért illett halált kiszabni, különben az érintett bíró mehetett a levesbe. Mármint a szakmai előmenetelét tekintve. De semmi sem volt kötelező. A legtöbb emberölést nyereségvágyból követték el, vagyis köznyelven rablógyilkosság történt, valamint családon belüli erőszak végződött gyilkossággal. Ez rímel arra, hogy tudomásom szerint ma is ezek a leggyakoribb súlyos bűncselekmények. A szexuális jellegű, valamint a gyermekgyilkosságok ritkák voltak, de ezek kapták a legnagyobb figyelmet. Fontos, hogy általánosságban igaz: férfi öl nőt, férfit vagy gyereket. A könyv tizenkilenc esetéből egyetlenben ölt meg egy nő egy másik nőt, majd „magával rántotta” az akasztófára a szeretőjét is. Ezek az arányok jellemzők. Az is hozzátartozik a teljes képhez, hogy kriminalisztikailag nem bonyolult ügyekről beszélünk: legfeljebb másnapra meglett a gyilkos, volt beismerő vallomás, tárgyi bizonyíték, nem kellett nyomozni. Az egyetlen kivétel a pécsi gyerekgyilkosság, ahol négy hónapig nem volt meg a tettes, és a magyar rendőrségnek még nem volt tapasztalata, hogyan kell egy ilyen kiemelt ügyben nyomozni.
Változott az említett ítélkezési gyakorlat az évtizedek során?
Igen, a nyolcvanas években már érződött, hogy valami változni fog. Más szelek kezdtek fújni, volt olyan bűntett, amelynek az elkövetőjét öt-tíz évvel korábban még halálra ítélték volna, de ekkor már „csak” életfogytiglant kapott.
Politikai nyomást helyeztek ezekben az ügyekben a bírókra?
Konkrét utasításokra nem találtam utalást, és ez nehezen is lenne bizonyítható. A nagy közfelháborodást keltő ügyekben a közvélemény részéről érkezett a nyomás, ilyen esetekben érezhető, hogy nem biztos, hogy alapból halálbüntetés lett volna az ítélet. A könyvben nem szerepel, de a Terézváros magazin olvasói ismerhetik a Felső erdősori sósavas ügyet, amelynek az elkövetője az utolsó előtti magyar kivégzett nő lett. Szabóné Simon Teréz két gyerekre támadt, akik végül nem haltak meg, de a sajtó – nem jellemző módon – nagyon sokat írt az esetről. Akkora felháborodást keltett, hogy emberek, szocialista brigádok írtak leveleket az ügyészségnek kivégzést követelve. Ezeket a leveleket láttam az ügy iratai között, ezt a hangulatot biztosan figyelembe vették. Egyébként ez az egyetlen olyan halálbüntetéses ügy, amelyben nem halt meg egyik sértett sem.
Rendszeresen beszélsz olyanokkal, akik bíróként, nyomozóként vettek részt az ügyekben és kapcsolatba kerülsz érintettekkel, áldozatok rokonaival, ismerőseivel. Rajtuk mit érzel?
Nagyon érdekes, hogy sokszor azt tapasztalom, hogy nem emlékeznek az ügyekre: volt olyan, aki halálra ítélt egy embert, de úgy kellett segítenem neki feleleveníteni a részleteket. A legtöbben szívesen beszélnek az eljárásokról, mert évtizedek óta alig nyílt alkalmuk erre. A sértetteknél sem az elzárkózás a jellemző. Divatos kifejezés mostanában az újratraumatizálás, vagyis az, hogy a történtek felelevenítése bekapcsol egy gombot, és az érintett újra átéli az esetet, ami neki kifejezetten rossz. Nekem nem mindig ez a tapasztalatom: például az említett sósavas ügy máig élő érintettje szívesen beszélt a vele ötven éve történtekről, és azóta is élénk a kapcsolat köztünk.
Vannak olyanok is, akik nem örülnek az érdeklődésnek?
Nem sokszor tapasztaltam, de volt már arra példa, hogy egy áldozat, egy elkövető hozzátartozója azt mondta: nem szeretné, hogy én erről írjak. A személyiségi jogokat tiszteletben tartom, a kegyeleti szempontokat figyelembe veszem, de ezeket a kéréseket nem tudom elfogadni. Az is derült már ki, hogy a családtagok nem tudtak egy bűnesetről – ez sem rám nézve kritika. El kell fogadnom, hogy amit csinálok, hatással lehet az emberekre, de ez nem befolyásolhat abban, hogy mit írok le. Engem csak a tények érdekelnek. Inkább történész szemléletű szerzőnek tartom magam, semmint újságírónak.
Aki ismeri az írásaidat, tudja, hogy a szenzációhajhászást százszázalékosan nélkülözi a stílusod: jelzők nélkül, a tényekre koncentrálva vezeted végig az olvasókat a történeteken.
Nekem az a fura, hogy mások nem így írnak. Egy gyilkossághoz, egy gyerek sérelmére elkövetett bűncselekményhez mit lehet még hozzátenni? Milyen jelzőt? Ezek az ügyek önmagukban is megdöbbentők. Elég leírni, hogy mi történt. Ez nem azt jelenti, hogy nekem nem szorul ökölbe a kezem az iratokat olvasva. De a tények ismeretében mindenki eldöntheti, mit gondol. A jelzők mellett a távolságtartó rendőrségi, jogi bikkfanyelvet is kerülni kell, mindezt úgy, hogy szakmailag is megállja a helyét a szöveg. Uj Péter jellemezte úgy az írásaimat, hogy valahol a riport és a kriminalisztikai szakmunka között félúton helyezkednek el – örülök, ha valaki így látja.
A távolságtartás mellett is kialakulhatott benned határozott vélemény a témádról. Mit gondolsz a halálbüntetésről?
Úgy gondolom, ez nem fontos. Engem az érdekel, mi történt, mi alapján ítéltek el valakit, mi volt ennek a gyakorlata abban az időben.
Valamilyen álláspontra azért biztosan jutottál.
Tizenkilenc ügyön mentem végig, és a tizennyolcadiknál már úgy voltam vele, hogy ebben azért van valami: olyan embereket végeztek ki, akik biztosan elkövetők voltak, és ahogy a szocialista büntetőjog mondta, „megjavításuk már nem remélhető”. De aztán belefutottam a könyvben utolsóként szereplő esetbe, amelyben vélhetően teljesen ártatlanul ítéltek valakit halálra. Egy ilyen eset is sok.
Akkor nincs egyetlen igazság ebben a kérdésben?
Ez hitvita szerintem. Valaki vagy hisz benne, vagy nem. Nincsenek statisztikák, de nem lehet azt sem kijelenteni, hogy nincs a halálbüntetésnek visszatartó ereje. Ezt képtelenség mérni. 1990-ben egy alkotmánybírósági döntéssel megszűnt a halálbüntetés, és utána nagyon sok bűncselekmény történt, több lett a gyilkosság is. De nem állítható, hogy emiatt, sokkal valószínűbb, hogy a rendszerváltás okozta bizonytalanság állt a hátterében. Én próbálok kutató maradni, és azt tudom tenni, hogy a könyv utolsó fejezetében bemutatom két jogtudós egymással szöges ellentétben álló véleményét. Jelenleg az a helyzet, hogy lehet erről vitatkozni, de az Európai Unió szabályozása miatt nem lehet Magyarországon visszaállítani a halálbüntetést.
