Fodor Marcsi hosszú ideje azért küzd – írói eszközeivel –, hogy évezredek férfiszempontból elmondott történeteihez női nézőpontot adjon, női példaképeket állítson.
Március 1987 óta nőtörténeti hónap is – ennek jegyében írói oldalán Fodor Marcsi mindennap előrukkol egy olyan nő életmeséjével, aki a saját korában valamiben kiemelkedőt alkotott, a történelem, az irodalom- vagy a művészettörténet-írás mégis csak farvizen említi. Az író, újságíróval a nőnap kapcsán beszélgettünk.
Amikor valaki olyan erőteljesen igyekszik hallatni a nők hangját, ahogyan ön is teszi, azt még ma is előszeretettel bélyegzik férfigyűlölő feministának. Mit kezd az efféle vádakkal?
Igen, a feminizmust sokan szitokszónak tartják, és igen, vannak radikális feministák, de nem lehet a női egyenlőségért folytatott küzdelmet velük azonosítani. Miért baj, egyáltalán mi különös van abban, ha én nőként nőkkel akarok foglalkozni? Azt gondolni, hogy a történelem nem más, mint férfitalálmányok, férfi uralkodók és csaták sorozata, amelyeket férfiak vívtak, egyszerűen nem igaz. Márpedig a tankönyvekben még mindig kevés szó esik arról, hogy adott időben hogyan éltek, mit csináltak a nők, milyen jogaik és milyen lehetőségeik voltak. Amikor elvesszük a női szempontot, az egész történelmünk, kultúránk felének búcsút mondunk. Ez szerintem óriási veszteség.
Visszapótolható ez a veszteség?
Azt gondolom, igen. Talán, ha azokat a történeteket, amelyeket régóta ismerünk a történelem nagy szereplőiről – vagy amelyekről azt gondoljuk, hogy ismerjük őket –, elkezdjük női szempontból újramesélni. És akkor kiderül, hogy minden megélt valóság szubjektív, és hogy az elmúlt évszázadokban mindig csak a férfiak szubjektív valóságát hallgattuk. Aztán jönnek a női történészek, akik ugyanazokból az anyagokból egész másfajta következtetésre jutnak, mint amit addig valósnak gondoltunk. Lehet például azt mondani, hogy Boleyn Anna micsoda egy rafinált bestia volt, aki elcsábította a királyt, majd pusztán trükközésből elutazott egy évre az udvarból, hogy vonakodva nemet színleljen, miközben valójában igent akart mondani a nős uralkodónak. De nézhetjük úgy is, hogy szerencsétlen nő egy évre bezárkózott, hátha elfelejti őt a király. Szeretőnek lenni abban a korban az abszolút társadalmi számkivetettséggel volt egyenlő. Ráadásul különféle dokumentumokból azt is tudni lehet, hogy egy másik férfit szeretett. A király folyamatosan írogatott neki, számon kérte: „Miért nem válaszolsz a leveleimre, mintha nem is szeretnél…” Egy női kutató kellett hozzá, hogy egyáltalán felvetődjön: lehet, hogy Boleyn Anna tényleg nem szerette VIII. Henriket? Lehet, hogy nem is azért tűnt el egy évre, hogy megleckéztesse?
Mióta érzi missziójának a nőügyet?
Egyetemistaként szembesültem azzal, hogy nincsenek nők a történelemben, irodalomban, művészettörténetben. Mintha kimaradtak volna belőlük. El lehet végezni például a magyar vagy a művészettörténet szakot úgy, hogy öt női alkotónál többet nem ismer meg az ember. Úgyhogy elkezdtem keresgélni, és arra jöttem rá, hogy ha az ember kicsit megkapirgálja a felszínt, minden egyes korszakban talál jelentős nőt, női művészt, akit aztán valahogy elfelejtettek. És nem otthon festegető amatőr leányokról van ám szó, hanem például a spanyol király udvari festőjéről. Olyan nőkről, akik hihetetlen elszántsággal, számtalan nehézséggel megküzdve, elképesztő tehetséggel elértek egy bizonyos sikert, amiről aztán a következő korszak megfeledkezett. Mintha meg sem történt volna. Pedig ahogy a híres mondás szól: cherchez la femme! Ha akarjuk, meg is találjuk őket, csak még ma is kicsit jobban kell keresni.
Miért pont a nők kopnak ki?
Mert a történelmet zömében férfiak írják – számukra a férfi elődök, a férfi példaképek lesznek fontosak. És hát a történelem nem kőbe vésett dolog. Szabad értelmezés van, mindig az utókor dönti el, kit és mit tart fontosnak. Az újabb és újabb történetírások egymásra épülnek, egymást ismétlik. Aki az elején még ott volt egy fél mondatban, egy lábjegyzetben, az a harmadik, negyedik alkalomra már teljesen kimarad. Pedig a történelmet úgy is el lehet mesélni, hogy a nőket helyezzük a középpontba. Mindez csak döntés és választás kérdése. Persze az sem volna helyes, ha csak nők szerepelnének a történelemkönyvekben, mindig is nagyjából fele-fele arányban éltünk ezen a bolygón. De azt gondolni, hogy a nők az elmúlt évezredekben semmit sem tettek hozzá a történelem, a művészet, az irodalom vagy a tudomány fejlődéséhez, egyszerűen butaság. Ezért újra és újra el kell mesélni a történeteiket. Mert nagyon kellenek a női példaképek. Ha nincsenek, eszükbe sem jut az embereknek, hogy lehet például olyan szakmákat választani, amelyeket a férfiak nem tartanak női szakmáknak. Clara Schumann írta egy levelében, milyen szörnyű, hogy ő az első női zeneszerző. Mivel mindig azt mondták neki, erre egy nő nem képes, állandóan elbizonytalanodik, való-e egyáltalán neki a zeneszerzés. Mennyivel kevesebb kételye lehetett volna, ha van előképe. Mert természetesen előtte is léteztek női zeneszerzők.
Kuszama Jajoi, a legdrágábban jegyzett kortárs női festőművész
A példaképállítás a célja az 50 elszánt magyar nő című kötetnek is, melyet Neset Adrienn-nel közösen jegyeznek?
Pontosan. 2018-ban jelent meg, de még a mai napig is érkeznek visszajelzések. Egy lány például arról írt, mennyire magabiztossá tette őt a könyv. Amikor egy tanára azt mondta neki, nem lehet karmester, merthogy nincsenek női karmesterek, ő csak felcsapta az 50 elszánt nőt, és rámutatott Váradi Katalinra. Szükségünk van rá, hogy nekünk, nőknek is legyenek példaképeink, és ez még csak nem is új vágy. Először a 14. században írt róla Christine de Pizan francia író, költő. Bár a versei magyarul is olvashatók, legfontosabb művét, a Hölgyek városát az elmúlt 600 évben nem fordították le. Arról ír benne, a nőknek az a feladatuk, hogy összegyűjtsék az előző évszázadok híres-neves asszonyait, hogy amikor azt mondják – zömében férfiak –, hogy erre vagy arra egy nő nem képes, hogy butább, hogy nem tehetséges – még Madách is úgy vélekedett, egy nő nem tud alkotni, csak utánozni –, akkor ezeket az elődöket fel lehessen mutatni. Hogy téglafalként védjenek a támadásoktól.
Bár ma már elég sok területen megvannak ezek a példaképek, és – a nyugati világban legalábbis – mostanra egyenjogúság van, még mindig akadnak olyan területek, ahol létező probléma például az üvegplafon-jelenség. Ilyen terület a művészet is? (Marcsi készülő könyve, a Művészet nőnemben többek között ezt a kérdést járja körül – március 8-án ebből is szemezget az Eötvös10-ben.)
Abszolút. A női képzőművészek képei még ma is sokkal kevesebbet érnek a piacon, mint a férfiakéi. Sokkal kevesebb női alkotó művét láthatjuk múzeumban – a kortársak közül is –, ritkábban tartanak nekik szólókiállításokat, és ha képzőművészeket kell sorolni, akkor az alapvetés még ma is az, hogy a többség férfiakra gondol. A műkereskedelemben az első tíz legértékesebb művész között nincs női alkotó. A legmagasabbra taksált művésznő, a japán Yayoi Kusama (Kuszama Jajoi) legdrágább, White no. 28 című alkotása 7,3 millió dollárért kelt el, míg a legjobb ázsiójú Francis Bacon egy triptichonjáért 142 millió dollárt adtak. Hiába van valakinek óriási tehetsége, a műkereskedő dönt az ázsióról, és sajnos ma világtendencia, hogy a férfi művész alapból ötször-tízszer többet ér, mint a női. A kurátorok is inkább a férfiakat vásárolják – a Szépművészeti Múzeum például nemrégiben egy újabb Renoir-festményt vásárolt, akitől már nem egy képe volt. Pedig vehette volna Renoir kortársait is, Suzanne Valadont, Berthe Morisot-t, Mary Cassattot – ők mind fantasztikus alkotók, csodálatos pályákkal, ráadásul sokkal kevesebbe kerültek volna, mint egy Renoir, és egy sincs belőlük Magyarországon. Bár már nem ott tartunk, mint a 19. században, amikor még csak az a nő lehetett képzőművész, akinek az apja is az volt, és nem tanulhatta ugyanazt, amit a férfiak, mert nem festhetett aktot, és kétszer annyi tandíjat kellett fizetnie, az a helyzet, hogy egy nő magánélete még ma is jobban érdekli a közönséget, mint a tehetsége. Ott van például Françoise Gilot, akit a mai napig minden cikkben Picasso szeretőjeként említenek. Miközben csupán a húszas éveiben volt viszonya Picassóval, ezenkívül van még hatvanévnyi festészeti pályája, amit nem tartunk annyira fontosnak. Lényegesebb, hogy huszonévesen kivel folytatott viszonyt. Sokkal jobban tudjuk értelmezni ma is, ha a nő múzsa, ihlető forrása a férfi művészetének, mintsem azt, hogy önálló alkotó.
Mintha egyes történelmi korszakok – Magyarország jelenében is van erre mutató példa – időről időre megpróbálnák relativizálni az elért sikereket, harcokat. Mit gondol, miért?
A történelemre szeretünk úgy tekinteni, mintha egy lineárisan fejlődő valami volna – egyre okosabbá és tapasztaltabbá válunk, és tanulva elődeink hibájából, nem követjük el azokat újra és újra –, de ez nem igaz. A női jogok tekintetében biztosan nem az. Gyakran kialakultak az ókorban, középkorban olyan társadalmak, közösségek, ahol a nők elképesztő jogokat élveztek, egyenjogúak voltak. Van ugyanakkor egy tendencia: ha nehezedik a gazdasági helyzet, valahogy mindig a nők jogai nyirbálódnak meg először. Szóval, sajnos nem az történik, hogy amit egyszer már kivívtunk magunknak, az úgy is marad, hanem ahogy Christine de Pizan mondja, újra és újra fel kell építeni azt a várost. Hiszek benne, hogy mindannyian, akik hozzárakunk egy kis téglát ehhez a városhoz, hozzájárulunk ahhoz, hogy egyre nehezebb legyen lerombolni. Sajnos még most sem lehetetlen.
Ebbe az „építkezésbe” belefér egy csokor nőnapi virág, vagy igazuk van azoknak, akik azt mondják, nem virágot, elismerést szeretnénk?
Miért ne férne? Én például nagyon szeretek virágot kapni. Fontos az elismerés, de nem hiszem, hogy választani kellene.
Borítóképen az önkormányzat tavalyi nőnapi akciója: a Jókai-szobor mellett az író két feleségének "papírmasé szobra" állt egy napig