Mint ahogy idén is vasárnapra esett március 19-ik napja. Úgy tűnik, nem lévén kerek évforduló,- a jelenlegi kormányzati és a zsidó felekezeti média többsége sem tartotta érdemesnek említésre.
Pedig hazánk 2014-ben Holokauszt Emlékévet rendezett és nem is oly rég volt az Emlékezés szombatja Purim előtt. “Emlékezz, mit tett veled Ámálék az úton,..."
Hitler 1944. február 28-án adott parancsot a Margarethe-I. végső formájának kidolgozására, március 11-én pedig a végrehajtására. A döntés időzítését rövid távú okok indokolták: a szovjetek már megközelítették a Kárpátokat, egy magyar kiugrás pedig katasztrofális helyzetet eredményezett volna a fronton. Ha a magyarok utat nyitottak volna a Vörös Hadseregnek az Alföldön, azzal összeomlott volna a keleti front déli szárnya. A németek eleve lojális fogadtatásra számítottak a honvédség részéről. Veesenmayer „magánemberként” már 1943-ban Budapesten tárgyalt több jobboldali ellenzéki politikussal, és arra jutott, hogy a politikai vezetés többsége hajlandó a kollaborációra a németekkel, s elegendő ehhez az általa „várbeli klikk”-nek nevezett elit kicserélése.
Jagow budapesti német követ március 15-én adta át Horthynak a Führer meghívását. 1944 március 18-án a kormányzó megérkezett az ausztriai Klessheimbe, hogy ötödik alkalommal találkozzon a Führerrel. Horthyt már az első megbeszélésen szembesítették a megszállás tényével: a megdöbbent és felháborodott kormányzó Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök rábeszélésére nem utazott nyomban haza. Az újabb tárgyalási fordulóban Hitler előhúzta ütőkártyáját: ha Horthy ellenkezik, Romániát, Szlovákiát és Horvátországot is bevonja a megszállásba. Az „új kisantant” mindhárom tagjának voltak területi követelései, „revíziós” igényei Magyarországgal szemben. A kormányzó elfogadta a megszállás tényét és a Kállay-kormány menesztését, bár a Hitlerék által elé tolt proklamációt, amelyben kijelentette volna, hogy az ő hozzájárulásával jöttek be a német csapatok, nem volt hajlandó aláírni. Horthy ezt azzal indokolta, hogy azok nem az ő egyetértésével lépték át a határt, ráadásul a kormányzó minden politikai aktusához a kormány ellenjegyzése volt szükséges.
Horhty Hitlernél
Szombathelyi parancsa nélkül a csapatok egy része automatikusan szembeszállt volna a megszállókkal. Ez az ország függetlenségének megmentésére nem, de a német erőszaktétel bizonyítására a nemzetközi közvélemény előtt elég lett volna. Ennek ellenére a katonaság, köztük a vezetőség döntő többsége belenyugodott a megszállásba.
A Koronatanács ülésén március 19-én maga Horthy is értelmetlennek látta az ellenállást. Szavai szerint a németek Magyarország pusztításával válaszolnának, amibe bevonnák a román, szlovák és horvát szomszédainkat is. Így Horthy a helyén maradt, biztosítva az „állami intézmények folytonosságát”. A március 22-én kinevezett Sztójay ellentmondás nélkül teljesítette a német kéréseket. A folytonosságot biztosítandó tisztségében maradt a megyék szakigazgatását ellátó, 10 évre választott alispánok nagy része és a városok alpolgármestereinek többsége is megőrizte hivatalát. A tíz csendőrkerületből kilencnek a parancsnoka változatlan maradt, a közigazgatás középső szintje pedig szinte ugyanolyan összetételben hajtotta végre a föntről érkező utasításokat. Hasonló folytonosság jellemezte egyébként magát a Sztójay-kormányt is: a miniszterelnök kivételével valamennyien töltöttek már be magasabb posztot a harmincas-negyvenes évek kormányaiban.
Történt mindez úgy, hogy a megszállás során a magyar katonaság mindvégig számbeli túlerőben volt: nyárra a fokozatos német csapatkivonások eredményeképp a megszálló erők kevesebb mint 50 ezret számláltak.
A megszállás napján az emberek, ha némi döbbenettel is, de vezetőikhez hasonlóan tudomásul vették a német csapatok számukra váratlan megjelenését - másnap a szokott rendben kezdték a munkát. Bizonyára sokkal nyugtalanabbak lettek volna, ha pontosan tudják azt, amire a vezetés felső szintjein akkor már biztosan számítottak. Nevezetesen, hogy a németek nyomában - mint arról Kállay néhány nappal korábban tájékoztatást kapott - hamarosan megjelennek a szövetségesek bombázói, és hogy a függetlenség elvesztését bizonyosan követi az ország erejének végletekig való kisajtolása, illetve a zsidóság deportálása.
Itt idézünk 2014-2015-ben az Emberbarát-ban megjelent történelmi visszatekintés elejéből:
1944. március 19. Hajnali 4 órakor német csapatok lépték át Magyarorország határát, ellenállás nélkül eljutottak Budapestre. A Gestapo és a Biztonsági Szolgálat (SD) kész listák alapján megkezdte a németellenes politikusok, újságírók és más közéleti, gazdasági személyiségek letartóztatását, majd koncentrációs táborba vagy börtönbe való szállítását. A magyar politikai rendőrség támogatta őket. Kállay Miklós lemondott miniszterelnök a török követségre menekült.
Hitler Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosává nevezi ki Edmund Veesenmayert. Szombathelyi a hazafelé tartó vonatról parancsot ad le a bevonuló németek barátságos fogadására. Adolf Eichmann SS Obersturmbannführer válogatott „zsidótlanítási szakértői” élén érkezett Budapestre.
Magyarország német megszállása nagyobb atrocitások nélkül történt: részben igaznak bizonyult tehát Weichs vezértábornagy híressé vált szófordulata, miszerint Magyarország megszállása harc nélkül 24, harc esetén 12 órát fog igénybe venni, mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek.
1944. március 20. Krumey és Wisliceny közölték a zsidóság vezetőivel, hogy ezentúl a magyarországi zsidóság ügyei a németek hatáskörébe tartoznak. A Gestapo lefoglalta, kirabolta majd „kisegítő toloncházként” működtette az Országos Rabbiképző Intézet épületét. A Budapesten letartóztatott zsidók többsége a toloncházakon keresztül került a kistarcsai, topolyai, csepeli és más internálótáborokba.
A Magyar Izraeliták Országos Irodája védelemért fordult a miniszterelnökséghez, ahonnan március 20-án a rendőrség közvetítésével az a válasz érkezett, hogy "amit a németek kívánnak, teljesíteni kell".
1944. március 21. Eichmann utasítására Stern Samu vezetésével megalakult az ország egész zsidósága feletti hatóság, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa: Boda Ernő, Pető Ernő, Wilhelm Károly a pesti, Csobádi Samu a budai neológ hitközség, Kahan-Frankl Samu és Freudiger Fülöp, az ortodox hitközség, valamint Kahan Niszon a cionisták képviseletében. Az intézkedéseket az Eichmann-törzs diktálta, a Zsidó Tanács pedig végrehajtatta. Ezzel megkönnyítette a deportálások elleni esetleges ellenállásleszerelését. A kezdeti nagy ijedelmet a vidéki zsidóság körében is gyakorta éppen a Zsidó Tanács körlevelei, hivatalos lapjában közzétett megnyugtató közleményei csillapították. A tanácsnak a megszállók követeléseire való reagálása végzetesen "csodaváróvá" tette az európai népirtás soron lévő áldozatait, akik országszerte ezeknek a zsidó vezetőknek az "ügyességében" bíztak.
1944. március 22. Fellázadtak és kitörtek a sátoraljaújhelyi börtön politikai foglyai.
Délután német katonaság érkezett Ungvárra.
1944. március 23. A Központi Zsidó Tanács felhívást intézett a magyarországi zsidókhoz: „Mindenki dolgozzék, teljesítse kötelességét, vegyen részt ereje megfeszítésével a hatóságok által előírt módon munkájával, azon a helyen, amelyre kötelessége állította…,..a zsidó hitélet, kulturális és szociális élet folyik tovább. Ez mindenkire megnyugtatóan hathat…,... zsidó volta miatt senkit nem tartóztatnak le, és ha egyes letartóztatások szükségesek, ez más okokból történik.”
2017. március 19.
Goldberger Tamás
