2024. június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a trianoni békediktátum aláírásának 104. évfordulójára emlékezett Rákosmente Önkormányzata, megerősítve, hogy a világ különböző tájain, az anyaországon kívül és azon belül élő magyarok összetartoznak.
Rákosmente Önkormányzata a Pesti úti Népkertben lévő Országzászlónál tartotta megemlékezését, ahol a Himnusz közös eléneklését követően a trianoni diktátum kárvallottjaira és áldozataira emlékezve koszorút helyezett el Rákosmente Önkormányzata nevében Horváth Tamás polgármester, dr. Bakos András és dr. Füzesi Péter alpolgármesterek, valamint a megjelent szervezetek képviselői.
Az ünnepi beszédet Horváth Tamás, Rákosmente polgármestere mondta:
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közösség!
Ma, június 4-én azért gyűltünk össze, hogy méltó módon emlékezzünk meg a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójáról. Ez a nap a magyar történelem egyik legfájdalmasabb pillanata, amely mély nyomokat hagyott nemzetünk lelkében és sorsában. 104 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én 16 óra 27 perckor, Párizsban, a Trianon-palotában aláírták azt a békeszerződésnek nevezett diktátumot, amely Magyarországra nézve súlyos területi és emberi veszteségeket hozott.
A trianoni békeszerződés következtében Magyarország elveszítette területének és népességének jelentős részét. Az ország határait drasztikusan megváltoztatták, és a magyar közösségek milliói kerültek az új határokon kívülre. Ez a tragikus esemény nem csupán földrajzi, hanem szellemi és kulturális értelemben is – máig ható – mély sebet ejtett nemzetünkön.
A trianoni szerződés értelmében a Magyar Királyság területe 282 000 négyzetkilométerről 93 000 négyzetkilométerre csökkent, lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra apadt. A legsúlyosabb az volt, hogy az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzettestbe: 3,2 millió magyar került a szomszédos országok határai közé, tehát a Kárpát-medencében élő magyarság több mint egyharmada, s ennek fele az új határok mentén zárt tömbökben élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vajon elismerte-e a világ számottevő államai közül bárki is, hogy a magyarokat sújtó Versailles-i békerendszer keretében aláírt trianoni szerződés igazságtalan volt? Pedig a magát magyarnak valló nemzet egyharmadát tette idegen államok alattvalójává, és az egész nemzetet szenvedő alannyá. Lehet-e ezt elfelejteni? Szabad-e ezt elfelejteni?
Nem, nem lehet és nem szabad! Mert aki felejt, akár tudatosan, mert változtatni akar, vagy mert nem szeretne emlékezni, akár öntudatlanul, mert nem érdekli őt, az kiszolgáltatja önmagát és embertársait a történelem megismétlődésének. A felejtés nem hozza magával a gyógyulást, a fertőzés mélyen a sebben van jelen, s belülről fejti ki roncsoló, testet-lelket tönkretévő hatását.
A nem-felejtésnek, vagy – közérthetőbben fogalmazva – az emlékezésnek a következménye azonban nem a bosszú, hanem a megbocsátás kell legyen!
Mert emlékezni szabad, ám megbocsátani tudni kell!
Ha úgy tudunk itt együtt élni, magyarok és szlovákok, románok és szerbek, ruszinok, horvátok és németek, hogy egymásban nem idegent látunk, hanem a testvérünket, akkor gyógyulhatnak a sebeink, mind a múltbéliek, mind pedig a nap mint nap szerzettek. Hiszen sokkal több dolog köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt.
De ugyanez igaz a magyar-magyar kapcsolatokra is. Éppen ezért lenne fontos, hogy ne tartsuk számon sérelmeinket, nem szabad szüntelenül ezen keseregnünk! Hogy is fogalmazott Wass Albert? »Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar még, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek.«
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez a nap azonban nemcsak a gyász és a veszteség napja, hanem az összetartozásé és a reményé is. Hiszünk abban, hogy a nemzet határokon átívelő összetartozása erősebbé tesz minket. Az emlékezés mellett fontos, hogy tanuljunk a múltból, és hogy a jövőbe tekintsünk, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg hasonló tragédiák.
Emlékezzünk azokra a magyarokra, akik az új határokon túlra kerülve is megőrizték identitásukat, nyelvüket és kultúrájukat, és akik a mai napig büszkén vállalják magyarságukat. Emlékezzünk azokra is, akik a trianoni döntés miatt szenvedtek, és akik életüket áldozták a magyar nemzetért.
De ma nemcsak emlékezni akarunk, hanem a megbékélésre is törekszünk. Mert a béke és a megértés az egyetlen útja annak, hogy valóban előre lépjünk. Nem feledhetjük a múltat, de tanulhatunk belőle, és együtt építhetünk egy olyan jövőt, amely tiszteletben tartja a történelmünket és újrateremti a közösséget.
A megbékélés első lépése a múlt elfogadása. Történelmünket nem változtathatjuk meg, de tanulhatunk belőle. Fel kell ismernünk és tiszteletben kell tartanunk a másik fél érzéseit és történelmét is. Csak így találhatunk közös alapot, amelyre építhetünk.
A második lépés a kapcsolatépítés. Nyitott, őszinte beszélgetésekre van szükségünk, ahol minden fél meghallgatja és törekszik megérteni a másik álláspontját. Csak ez által találhatunk közös megoldást és érthetjük meg jobban egymást.
A harmadik lépés az együttműködés. Közös célokat kell kitűznünk, és együtt kell dolgoznunk ezek elérésén. Legyen szó kulturális, gazdasági vagy társadalmi projektekről, együttműködésünk eredményei mindannyiunk javát szolgálhatják.
A trianoni békeszerződés emlékezete nem csak a veszteségeinkről szól, hanem az erőnkről is, hogy felálltunk és tovább léptünk. A megbékélés pedig azt jelenti, hogy képesek vagyunk felülemelkedni a múlt sérelmein, és együtt egy jobb jövőt építeni.
Ma, miközben fejet hajtunk a múlt előtt, erőt merítünk a nemzetünk iránti szeretetből és büszkeségből. Emlékezzünk tisztelettel, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a magyar nemzet soha ne felejtse el történelmét. Zárjuk szívünkbe a múlt tanulságait, és nyissuk meg a szívünket a jövő lehetőségei előtt. Emlékezzünk és béküljünk meg, mert csak így lehet igazán erős és egységes nemzet a miénk.”
A Magyar Hősök Emlékünnepe tiszteletére – a haza szabadságáért, függetlenségéért, a nemzet fennmaradásáért küzdött hazafiakra emlékezve – a résztvevők átvonultak a Pesti úton lévő első világháborús emlékműhöz, majd koszorút helyeztek el Kisfaludi Strobl Zsigmond szobránál, melynek talapzatán a világháborúban hősi halált halt katonák névsora olvasható.
A nemzeti összetartozás napja alkalmából megtartott megemlékezések Rákoscsabán, a Csaba vezér téren álló Trianon emlékműnél koszorúzással, és a Székely Himnusz közös énekével ért véget.
Az első világháborút lezáró Magyarországra vonatkozó békeszerződés értelmében a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, a Délvidéket, Horvátországot más országokhoz csatolták. Az ország egyik napról a másik elvesztette területének kétharmadát, lakosságának felét. Három és fél millió ember rekedt határainkon túlra. A megalázó békeszerződés hírére megszólaltak a harangok, az emberek gyászruhába öltöztek, temették Magyarországot.
