A decemberben Budapesten megrendezésre kerülő rövidpályás úszó-világbajnokságon utolsó alkalommal lép medencébe Újpest díszpolgára, Telegdy-Kapás Boglárka. Az olimpiai bronzérmes, világbajnok és hétszeres Európa-bajnok úszó januárban jelentette be, hogy idén év végén befejezi profi pályafutását. A búcsúról, az ezzel kapcsolatos érzésekről és a jövőbeli célokról beszélgettünk Bogival.
– Elhatároztad, hogy itt a vége. Nehéz döntés volt?
– Nagyon nehéz volt, igen (sóhajt), hiszen eddig az úszásról szólt az egész életem, mindig ezt csináltam, ehhez értek, és nagyon szerettem is, de előbb-utóbb minden sportolónak be kell látnia, hogy nem folytathatja a végtelenségig. Mindig úgy képzeltem el a pályafutásomat, hogy van egy eleje és van egy vége, és a végét én szeretném meghúzni, hol legyen. Igyekeztem megtalálni azt a pontot, ahol úgy érzem, talán van még bennem egy-két év, fejlődni viszont már nem tudok. Ez volt a lényeg, hogy a saját kezemben legyen a döntés. És persze az is benne van, hogy 31 éves vagyok, lassan szeretnék anya lenni, családot alapítani, úgy érzem, most már ennek a fejezetnek jött el az ideje.
– A januári közösségi média posztodban, amiben meglebegtetted a búcsút, egyebek mellett a költözés és egy Taylor Swift-koncert szerepeltek a rövid távú terveid között…
– Igen. (nevet) A Taylor Swift-koncert megvolt, méghozzá Londonban. Éppen az előtte lévő, bécsi koncertet kellett lefújni, de hál’ istennek a miénket sikerült megtartani, óriási élmény volt. A költözés pedig épp most aktuális, a jövő héten fog megtörténni. Elég sűrű időszakban vagyok éppen benne.
– Nem csodálom, november 8-án ezüstérmet szereztél Kaposváron, a rövidpályás országos bajnokságon, ahol a közönség állva tapsolt neked, te pedig a könnyeiddel küszködtél.
– Nagyon jólesett ez a fogadtatás vagy búcsúztatás, minek is nevezzem, mert egyáltalán nem számítottam rá. Nagyon meglepett, hogy az egész közönség tudta, ez lesz az utolsó ob-s úszásom. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ezt rajtam, [Telegdy] Ádámon, a férjemen, az edzőmön és a családomon kívül bárki is számon tartja. Azért is esett különösen jól, mert sokszor nagyon egyedül érzem magam ebben az egész folyamatban, most viszont azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, ott vannak velem nagyon sokan. Hihetetlen élmény volt.
– Decemberben még rajthoz állsz Budapesten a rövidpályás világbajnokságon, ez lesz az utolsó profi versenyed. Mit vársz tőle, milyen eredménnyel szeretnél búcsúzni?
– Három számban fogok úszni, 400 gyorson, 200 pillangón és 400 vegyesen; csakúgy, mint az országos bajnokságon, a 400 vegyes lesz az utolsó. Ugyanúgy állok hozzá, mint bármilyen más versenyhez, szeretném magamból kihozni a maximumot és próbálok nem plusz érzelmi töltöttséget rátenni. Leginkább arra próbálok felkészülni, hogy lelkileg és érzelmileg jól el tudjam viselni a búcsúszámomat és ne essek össze a 400 vegyes közben vagy előtt. Utána nyilván már bármi megtörténhet. Ami magát a versenyt illeti, igyekszem a lehető legjobban teljesíteni. Az, hogy döntőbe jutok-e, más kérdés, a lényeg, hogy a saját magam elé állított szintet megugorjam.
– Melyek voltak számodra a legszebb pillanatok a pályafutásod során?
– Az egyik nyilván az olimpiai dobogós helyezés, amikor átvettem a bronzérmemet és természetesen a világbajnoki arany is benne van a top nem is tudom mennyiben, ötben mondjuk, de ezen kívül is nagyon sok szép pillanatom van, olyanok, melyek nem eredményhez vagy érmekhez köthetők. Egyszerűen csak az, hogy úszó lehettem és ott lehettem az edzőtáborokban, a versenyeken, számomra mind hihetetlenül értékes pillanatok.
– Sokan példaképként tekintenek rád. Mit gondolsz, sikerült átadnod valamit a fiataloknak, képes voltál motiválni őket?
– Remélem, hogy, igen. Ezt nyilván tőlük kell megkérdezni, de mindig igyekeztem figyelni rá, hogy az, amit csinálok, bármilyen téren, példamutató legyen. Legjobban talán annak örülnék, ha tudnám, sikerült átadnom nekik az úszás szeretetét, azt, hogy lehet ezt a sportot szeretetből, tiszta szívből, tiszta szívvel csinálni. Remélem, ez a hozzáállás minél több emberre átragadt.
– Beszéltünk a rövidebb távú tervekről, mi a helyzet hosszabb távon? Gondolkodtál már rajta, mit szeretnél csinálni azután, hogy végleg szögre akasztottad az úszódresszt?
– Igen, persze, sokat gondolkodtam és gondolkodom rajta, de bevallom, még nem most akarom kitalálni. Egyelőre az a cél, hogy megfelelő módon fejezzem be a pályafutásomat; nem a jövőn szeretnék agyalni, hanem megélni a jelent. Ettől függetlenül persze, megfordult a fejemben több dolog is, amit szívesen csinálnék. A legnagyobb terv, hogy kisgyerekeket szeretnék oktatni, úszásra tanítani, de Ádámmal is több közös jövőbeli célunk van. Az egyik terv, hogy kávézót nyitunk, esetleg egy ruhamárkát is elindítanánk, ilyenek vannak most a fejünkben, aztán meglátjuk, mi lesz ezekből.
– Végezetül: hogyan szoktad tölteni a karácsonyt és mi a terv az idei ünnepekre?
– A mostani karácsony nagyon különleges lesz, hiszen, mint mondtam, hamarosan megvalósul a költözés, az ünnepeket már az új otthonunkban fogjuk tölteni. Ez lesz Ádámmal az első közös karácsonyunk a saját házunkban, úgyhogy nagyon várjuk már. Egyébként minden évben a családdal töltjük az év végi időszakot, mindig szentelek rá időt, hogy anyukámat és apukámat is meglátogassam az ünnepek alatt. Apukám Erdélyben lakik, úgyhogy vele kicsit nehezebb összehozni a dolgokat, de mindig úgy alakítjuk, hogy sikerüljön. Ádám családjával is sok időt töltünk, neki is óriási családja van. Nagyon szeretjük, amikor össze tudunk jönni, bármilyen okból kifolyólag, a karácsony pedig a kedvencünk az összes családi esemény közül.
Rudolf Dániel
