Május végén volt nyolcvanéves, ha a diákéveket is beleszámoljuk, hatvan éve van a pályán, közel negyven éve a VI. kerületben él, és négy éven át igazgatott is terézvárosi színházat. Kossuth-, Jászai- és Prima díjas érdemes és kiváló művész, a legnagyobb színházcsinálók egyike.
A közös munkában és a folytonosságban hisz, meggyőződése, hogy a különbözőség az egyik legnagyobb inspiráló erő. Az a művészi attitűd, amit Szolnokon, a Nemzetiben, a Katonában és az Új Színházban főrendezőként, igazgatóként, majd a Színművészeti Egyetemen tanárként, később rektorként képviselt és plántált, az elmúlt több mint öt évtized alatt kikezdhetetlen tengellyé ért össze. Székely Gáborral Jókai utcai otthonában gyökerekről, hajtóerőkről, azonosulásokról és a szerencséről beszélgettünk. A múltról, abszolút jelen időben.
Köztudomású, hogy nem szeret interjút adni. Most miért tett kivételt?
Csak akkor, ha meg akarok osztani valamit másokkal. Beszélgessünk csak úgy, ismerjük meg egymást, de ne egy interjú kedvéért. Most mégis megtisztelőnek éreztem a felkérést, itt élünk 38 éve, szeretjük a kerületet, és teljesen egyértelmű, hogy amióta Soproni Tamás a polgármester, történnek dolgok. Ha kinéz itt az ablakon, az a pici zöld, amit lát, egy előkertnek nevezett semmi volt évtizedekig – rajta parkoltak a teherautók. Aztán pár éve elkezdték növényekkel betelepíteni. A teherautók továbbra is ráálltak, széttaposták, úgyhogy kerítést húztak köré. Ezek csak kis parcellák, de annál nagyobb jelek. A polgármester köszöntőlevelet küldött a születésnapomra, és olyan tónusban írt, ahogy a barátaim vagy a kollégáim szoktak. Igyekeztem hasonlóképp válaszolni. Azt érzem, ugyanazon a nyelven beszélünk. Sokszor előfordul, hogy egy miniszter vagy egy polgármester megemlékezik valakiről, de általában az efféle gesztusban az a lényeg, hogy föntről történik. Itt meg, úgy látszik, ez a fiatalember már jobban tudja a kort. Ez volt benne igazán megtisztelő.
Az önről szóló méltatások sokszor azt emelik ki, hogy Székely Gábor a „magyar színházi nyelv megújítója”. Volt újító szándéka valaha is?
Nem tudom. Inkább úgy érzem, a jogfolytonosságok fontosak. A tanáraim, az elődeik és a tanítványok. A köztük lévő különbségek nem nyilvánvaló és könnyen leírható stiláris differenciákat jelentenek. Ott van az előző tudás vagy az a fajta kíváncsiság, amit a tanároktól kapnak a tanítványok. Mániákus keresés és továbbgondolás. Bármi, ami egyedileg létrejön, egy folyamat. Természetesen minden rendező más esztétikával bír. Mi például a Katonában, hárman, az Ascher, a Zsámbéki meg én három más stiláris rendezői irányban indultunk. Más volt az érdeklődésünk is bizonyos mértékig. Volt azonban egy legfontosabb közös, amiben egyetértettünk. Leginkább az, hogy érdekelt bennünket a másik különbözősége. És persze vannak formailag egészen újat létrehozó rendezők is, de nekik éppen emiatt más a történelmi szerepük. Az a nyelv, amit használnak, idővel elkezd általánossá vagy közkinccsé válni.
A közönség is könnyebben megy az alkotókkal, ha a folyamatosságot érzékeli, és megtanulja az adott színházi nyelvet?
Hát persze. A színházat meg mindent, ami a kultúra, tanulni kell. Itt vita sajnos nincsen. Tíz évet voltam Szolnokon, az az út, a közönségünkkel összekapcsolva, vágtázás volt. Amit az elején még nehezen fogadtak el, azt a végén háromszoros-négyszeres előadásszámban lehetett játszani. Nagyszerű dolog volt együtt lenni. Természetesen ehhez az a kis parvenüség is hozzájárult, hogy Pesten akkor már kezdték a vidéki színházakat jobban becsülni és nézni.
Azt mondja, előadásról előadásra edukálódik a közönség?
Igen. Szolnokon például nagyon nehéz és nagyon bonyolult darabok is sikeresek lettek. Az Athéni Timon vagy Füst Milán Boldogtalanokja vagy Dürrenmatt Öreg hölgye vagy García Lorca Yermája. Ez meghatározóan fontos tíz év volt: fölismertük, hogy a közönség mennyire jön velünk, és mi ezt tudomásul vettük. Vannak ellenpéldák, amelyek a kérdését tekintve bizonyítóbb erejűek. Voltak olyan vidéki színházak, ahol tíz év alatt volt négy művészeti vezető vagy igazgató. Ezek mind, úgy gondolom, fontosat, jót akartak, de valami más felé indultak, és a közönség nem tanulhatott meg egy közelítőleg közös nyelvet, gondolkodásmódot, azt a folyamatot, amelyhez kapcsolódni tudott volna. Ha tíz év alatt négy igazgató van, és sokféle irány – egy vad avantgárd, egy klasszikusabb vagy egy kifejezetten konzervatív –, nem a közönség hibája, ha kevésbé tud kapcsolódni. Persze, szeretik a színészeket, próbálnak azonosulni velük így is, de a folyamatosság hiányzik.
Azok a gyerekek, akik gimnazistaként kezdtek hozzánk járni, tíz év alatt velünk együtt nőttek fel, és váltak felnőtté. Kaptak valami olyan pluszt az iskola tudása mellett, ami a színházból következett: főként, gondolom, életismeretet, ami talán a legfontosabb. A színház segít abban, hogy minél teljesebben éljük meg az életet.
Látom, Örkény István fotója kint van a könyvespolcán – ő mondta egyszer, hogy A Szkalla lányok (Macskajáték) története arról szól, hogy az ember elképzeli valamilyennek az életét fiatalon, aztán, ami megvalósul belőle a valóságban, teljesen más lesz. Olyannak képzelte az életét, amilyen lett?
Sosem képzeltem el az életemet. Édesanyám egyedül nevelt bennünket a testvéremmel, háborúban, nagyon rossz körülmények között éltünk Rákospalotán. Vártuk haza apámat. Hiába. A Könyves Kálmán Gimnázium hozott igazán jó értelemben izgalmat az életembe. Az már talán a felnőttség kezdete volt. Létrehoztunk egy színjátszó kört, és rendeztem egy Molière-darabot, a Botcsinálta doktort, aminek a díszletét is magam festettem. Nem gondoltam arra, hogy rendező leszek. Művészettörténet szakra jelentkeztem, csak nem vettek fel. A tudás hiánya. Egy külvárosi gyerek nem latinul tanulta a művészi szakkifejezéseket. Hogy a zsámbéki templom pre vagy poszt, nemigen tudtam. Úgyhogy elmentem dolgozni az Újpesti Cérnagyárba. Egy osztálytársam szólt, hogy meghirdették a színművészetin a rendező szakot, érdekel-e. Tizennyolc-tizenkilenc évesen az ember még bizonytalan: érdekelt. És mit tesz isten, valamiért felvettek. És hirtelen ott találtam magam Nádasdy Kálmán, Major Tamás, Ádám Ottó, Hegedűs Géza, Fövényné, Gyárfás Miklós és Makk Károly tanítványai között. Nagyon nagy szerencsém volt.
Szerencsének gondolja?
Igen. Végtelenül szerencsés az egész pályám. Mindig jókedvből, szenvedélyből dolgoztam. Tíz fantasztikus év Szolnok után bombaként jött az életembe a Nemzeti Színház 1978-ban. Nyilván az esztétika mellett itt már politikai okok is szerepet játszottak, mint ahogy abban is, hogy aztán négy év után nem kívánták velünk folytatni. És abban is a politikának volt szerepe, hogy a Katona József Színházat mi szervezhettük meg. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam.
A kudarcok, pofonok ellenére is?
A pofonok biztos kijárnak az életben.
Miután 1998-ban drámai körülmények között mennie kellett az Új Színház éléről, itthon nem is rendezett többet. Talán külföldön néhányat. Ez sem bántja utólag?
Ma is az írókat tartom a legfontosabb társaimnak. Most a „szó”-színház kevésbé divatos. Ma nagyszerű előadásokban inkább egy-egy téma, egy-egy gondolat körül improvizálnak, és mondanak aktuális szövegeket, és ehhez alakítják ki az előadás formáját. Mi színdarabokban gondolkodtunk. Hihetetlen sűrítmények ezek a drámák, amelyeket a világirodalomban megjegyzett magának az emberiség. Ezekben rengeteg tudás, élet és igazság van. Közülük még talán hármat szerettem volna megrendezni. Amit akartam, és fontosnak tartottam, azt meg tudtam csinálni.
Amikor a Színművészeti Egyetemet kezdték felülről átalakítani, nyílt levelet írt Vidnyánszky Attilának, melyet azzal zárt, súlyos tévedéseiért a Nemzeti Színház igazgatója kérjen bocsánatot, vagy szégyellje magát. Ezek után egy sok-sok évvel ezelőtti beszédét előrángatva elképesztő komment- és cikkhadjárat indult ön ellen, párttagságot, kommunista ideológiai elköteleződést számonkérve. A szakmát nem nézve, komoly vádak nélkül akarták pellengérre állítani…
Mindegy, hiszen bárki, aki nem ért egyet velük, esetleg még ütközni is hajlandó, azt levadásszák, és megpróbálják nem létezővé tenni. Politikai program, hogy azt a bizonyos ötven évet satírozzák ki a történelemből. A színház véleményem szerint – amit már korábban is próbáltam mondani – folyamat. Olyan nincs, hogy ötven évet kitöröljünk. Hogy a színészeket, Latinovitsot, Kállai Ferit, Törőcsik Marit, Csomós Marit, Garas Dezsőt, Őze Lajost semmissé tegyük. Ilyen nincsen. Mindenki mindenkitől tanul. Egymásnak adjuk át a tudást. Ha észreveszünk valamit a másik tehetségéből, azt hasznosítjuk. Nem törölhetők ki időszakok a történelemből. Ez abszurd.
A politika mindig bele akart szólni a művészetbe?
A történelmet mindig a győztesek írják. Az tény, hogy a hatalom mindig is arrogáns volt, mi pedig azt hittük, hogy fenemód bátrak vagyunk, ha szembeszállunk vele, és megyünk fejjel a falnak, ha kell. Aztán egy kicsit távolabbról nézve rá kellett jönni, hogy igen, ’56-’58-ig gyakorta élet-halál kérdés volt egy-egy szembeszegülés, de utána ez már megenyhült. Konszolidálódott. Abszolút szabadság nem volt ugyan, de hagytak dolgozni. Ami anno, a nyolcvanas évek legelején velünk a Nemzeti Színházban történt, lényegében az előjátéka volt az ország mostani kettészakításának. Az akkori Nemzeti kötelezően játszott minden klasszikus magyar darabot, mindent, amit kellett, de harminc éve már az európai kultúra egy részéből kirekesztve működött. Hogy létezhet az, hogy a világirodalom alig van jelen? Hogy olyan írók, mint, mondjuk, Büchner, Beckett, Wesker vagy a magyarok közül Weöres nincsenek jelen?
Mai hír, hogy 64 magyar tájegység hímzési motívumait felhasználva elkészült a Nemzeti Színház függönye, amibe a nemzeti összetartozás napján nemcsak a hímzőasszonyok, hanem mindenki más is belehímezhetett. Ez szép gondolat. Este pedig közösen megnézhették Wass Albert Tizenhárom almafa című darabját Vidnyánszky rendezésében. Tudja, ebben az egészben nem Wass Alberttel van a baj, hanem azzal, hogy a függöny már alig része a színháznak. Többnyire nem használunk függönyt, szeretjük, ha egy térben, egy levegőben van a színpad és a nézőtér. Nem egymástól elválasztva.
Mit gondol, mitől nemzeti egy nemzeti színház?
Nemzeti színházak a francia forradalom után, amikor a nemzetállamok kezdtek kialakulni, jönnek létre. Előtte nemigen voltak kőszínházak, akkor kezdtek épülni, amikor a nemzet összeadott rá. A nemesek is, meg a szegény emberek is. Ettől volt nemzeti. Hol van ez ma?
Franciaországban egy időben a művészi teljesítményt jutalmazták nemzeti színházi ranggal. Megkapták ezt a nevet több évre, ami azt jelentette, hogy az adott színház költségvetése szinte duplájára nőtt más színházak költségvetéséhez képest. Ma mindennek a végiggondolása hiányzik.
A múlt mintha a jelenbe érne…
Most nagyok a bajok: ez a fajta erővel való politizálás meg ez az ijesztgető légkör nem jó felé visz. A hatalomhoz meg az erőhöz kell menekülnie mindenkinek, aki fél. Mert tényleg félnek az emberek. Nagyon nehéz ez a helyzet.
Távol lehet ettől maradni?
Nyolcvanéves korban általában nem elsőnek mennek fel a barikádokra.
Na jó, de bosszankodik miatta?
Persze. Minden egyes hír elolvasásakor. Hogyne. Mégiscsak az életünk meg a gyerekeink életlehetősége a tét.
A rendezők sokszor nyúlnak még ma is Csehovhoz, amikor a közállapotokat szeretnék megjeleníteni. Mi az, ami máig aktuális benne?
Azért aktuális, mert ebben élünk. Ebben a félfeudális átalakuló világban. Hozzánk harminc éve jött be a kapitalizmus, az oroszoknál Csehov korában kezdenek tönkremenni a földbirtokok, birtokosok. Az akkor jött rendkívüli változás a világban még máig tart. Ezek az átmeneti helyzetek mindig nagyon bonyolultak. Csehov hőseit könnyen fel tudjuk ismerni jelen időben. Sikertelenségeinket és gyakran eltemetett vágyainkat is. Nem hiszem, hogy az idő valaha elmossa Csehov érvényességét, mert átmeneti időszakok mindig lesznek.
Visszatérve a könyvespolcról minket néző Örkényre: ő is tud nagyon aktuális lenni. A Macskajátékban például, aminek a színpadi verzióját kifejezetten önnek adta az író, olyan mondatok vannak, amelyek máig szíven ütik az embert.
Így van! Prágában is bemutattuk a Macskajátékot 1974-ben a leszámolás után, már az oldódás időszakában. A premieren annál a mondatnál, amikor Orbánné azt mondja: »Azt hitte, az oroszok azért csinálták a háborút, hogy az ő rozzant fúrószékét hazavigyék a Kremlbe!«, megállt az előadás. Hihetetlen volt a kor és a darab találkozása. Az elfojtások egyszer úgyis kitörnek. Gyönyörű volt.
Jár még színházba? Tanít még?
Előadásokat csak felvételről nézek, ha korábbi hallgatóim – szerencsére rengetegen vannak a pályán – kikérik a véleményemet. És a Freeszfe-n tartok néha konzultációkat. A tanítványok elküldik az egy-két kamerával rögzített vizsgaelőadásukat, és azt együtt megbeszéljük. Egy rendezőnek – talán mindenki másra is érvényes ez – mindig az a legnehezebb, hogy távolabbra kerüljön attól, amiben nagyon közel van. És aztán onnan lásson rá az egészre.