Egy közelmúltban megjelent tanulmány szembeállította a pszichiáterek nézőpontjait az elmebajról, az eredmény pedig kifejezetten meglepő.
A tizenkét megszólaltatott pszichiáter talán nem esne egymás torkának, de bizonyosan nehéz dolguk lenne, ha szakmájukat illetően közös nevezőre próbálnának jutni. Egy friss tanulmány, melyet a The International Journal of Social Psychiatry (A Közösségi Pszichiátria Nemzetközi Folyóirata) nevű szaklapban publikáltak, azt elemezte ki, hogy az Egyesült Királyságban praktizáló pszichiáterek hogyan értelmezik a pszichózist, vagyis az „elmebajt”.
Három domináns álláspontot azonosítottak a pszichiáterek között: a biológiai értelmezést, egy kritikus hozzáállást, amely a közösségi összefüggésekre fókuszál, illetve egy ambivalens nézőpontot, ami kissé mindkét irányban érdekelt. Tizenkét egyént interjúvoltak meg: négy frissen végzett pszichiátert, akik „betanuló” szinten voltak, nyolcan pedig már „képzettek” voltak. Mindannyian lediplomáztak, és legalább hat hónapja foglalkoztak zavart elméjű emberekkel.
A szerzők három különböző nézőpontot azonosítottak a meginterjúvolt pszichiátereknél. Négy pszichiáter ambivalens (egyidejűleg két irányban érvényes) nézőpontot képviselt a pszichózist és a biológiai modellt illetően, az ő hozzáállásukat a genetikai nézetek és a kritikus csoportok állásfoglalásai is alakították.
Bár szkeptikusak voltak az uralkodó nézőpontot illetően, mégsem tartoztak a kritikusok közé, illetve nem foglaltak állást egy nézőpont mellett. „Szóval egészen sok idő töltök ilyen buta nyomtatványok kitöltögetésével (nevet), amik egyáltalán nem válnak a beteg hasznára. És időt vesznek el a betegtől, sőt, szólnak érvek amellett is, hogy néhány dolog, amit csinálunk, nem próbálja szolgálni a pszichózisban szenvedők érdekeit, néhány inkább a rendszert hivatott szolgálni, és eközben akár hátrányos is lehet a betegekre nézve.” Öt interjúalanyt biológiai pszichiáterként azonosítottak.
Az ő csoportjuk nem volt hajlandó elismerni semmilyen alternatív értelmezést a pszichózisról, vagy egyszerűen haszontalannak tartották azokat, mivel elköteleződtek a testi kiváltó okok és kezelések mellett. Az elbeszéléseik olyan dolgokra fókuszálódtak, mint az orvosi képzésük iránti tiszteletük, illetve idősebb kollégáik iránymutatása. Jellemzően nem akartak személyes véleményt nyilvánítani, kivéve egyiküket, aki így nyilatkozott: „Annak egyértelműségétől, hogy mit is kezelsz, hogyan kezeled, és mit várhatsz ettől a jövőben, a legtöbb általános felnőtt pszichiáter azt mondaná, [ezek miatt] bármelyik nap pszichózist kaphatok.”
Három egyént kategorizáltak a pszichiáterek harmadik csoportjába, a kritikus pszichiáterekébe. Ők voltak a leginkább nyitottak saját tapasztalataikat illetően, illetve ők már „komplikációkról és bizonytalanságokról” is beszéltek a pszichózis értelmezésével kapcsolatban. Egyikük így nyilatkozott: „Ha elmész egy összejövetelre, és bejelented, hogy te egy pszichiáter vagy, majd az emberek körülötted hirtelen kiabálni kezdenek, mivel nem örülnek annak, amit a pszichiáterek művelnek, tudod, igazán érzéketlennek kell lenned ahhoz, hogy ne akard megérteni, mi is ez az egész.” Ahogyan a tanulmányból is kiderül, jelentősen elkülönült nézőpontok alakultak ki a pszichiátrián belül. Nehéz volna még egy olyan területet találni az egészségügyben, ahol ennyire megoszlanak a nézőpontok, ám ez valójában nem meglepő.
A többi orvosi terület ugyanis jellemzően rendelkezik egyértelmű diagnosztikai eszközökkel, képalkotó eljárásokkal, laborvizsgálatokkal, melyek kétséget kizáróan egy irányba tudják állítani a szakértők meggyőződéseit. A pszichiátriában mindez hiányzik, a diagnózisokat mind a mai napig ellenőrzőlistákba rendezett tünetek alapján alkotják meg, így nem ritka, hogy három pszichiáter három különböző diagnózist állít fel egy betegről annak panaszai alapján. Ezek után pedig tudatmódosító szereket próbálnak ki a betegeken, annak reményében, hogy az agy feltételezett hibás működését épp a megfelelő módon fogják majd megváltoztatni.
Bár a biológiai pszichiáterek minden erejükkel próbálják elkerülni, hogy bizonytalannak tűnjenek az emberek szemében, valójában a megfigyeléseken és feltételezéseken túl semmire sem tudják alapozni a bizonyosságukat. Ezzel a kizárólag biológiai megközelítéssel részükről szóba sem kerülhet az, hogy a tüneteket lelki tényezők okozzák, melyek megoldása a közösségben rejlik.
Sajnos mindeközben a tudatmódosító szerekkel, és az olyan módszerekkel, mint az elektrosokk, rengeteg tényleges kárt tudnak okozni a betegeknek anélkül, hogy bármilyen javulás mutatkozna náluk.
Nagyon is itt volna az ideje, hogy engedve a kritikus nézőpontoknak, újragondolják az „elmebaj” értelmezését, és a betegek igényeit figyelembe véve próbálják meg kezelni a problémákat.
