Komoly traumákat okozhatnak a pszichiátriai kényszerbeszállítások és a kényszerített kezelések a pácienseknek, ami a gyógyulásukat is akadályozza – tárta fel egy friss kutatás. Magyarországon is sokan kerülnek akaratuk ellenére zárt osztályokra, a legutóbbi adatok szerint kölülbelül tizenötezren évente. Ők is hasonló élményekről számolnak be.
A BMC Psychiatry című szakfolyóiratban megjelent új tanulmány a pszichiátriai osztályokon akaratuk ellenére kezelt emberek megrázó tapasztalatait mutatja be. A University College London munkatársa, a magyar származású Bartl Gergely által vezetett kutatás megkérdőjelezi a jelenlegi kényszerítő gyakorlatok emberségességét és hatékonyságát:
„Eredményeink azt sugallják, hogy a kényszerbeutalás és a kényszergyógykezelés tapasztalata túlnyomórészt negatív, időnként traumatikus élményt jelent a páciensek és a gondozók számára is, így nem mindig éri el a várt terápiás hasznot.”
A kutatók módszeresen áttekintették azokat az elmúlt öt évben készült kutatásokat, amelyek a kényszerített pszichiátriai kezelésekkel kapcsolatos tapasztalatokat vizsgálták különböző országokban. Az eredmények elkeserítőek: sok páciens negatív és gyakran traumatikus tapasztalatokról számol be, amelyeket a rendszerszintű rasszizmus és diszkrimináció súlyosbít. A kutatók különböző szempontok alapján gyűjtötték össze a páciensek visszajelzéseit, íme ezek közül néhány:
- A szabadságtól való megfosztás a zárt osztályokon dühöt, zavarodottságot, félelmet, szorongást, neheztelést és védekező magatartástváltott ki az emberekből. Ezen pedig csak tovább rontott a rendőri intézkedés (olykor bilincsben viszik el a „beteget” saját otthonából) és a kórházi személyzet viselkedése. A zárt osztályokat gyakran nyomasztó, kaotikus, veszélyes környezetként írták le, a fogva tartást pedig olykor büntetésként, barbárságként élték meg.
- A kényszerített kezeléseket többnyire erőszakos élményként írták le. Elvesztették az irányítást saját sorsuk felett, ez pedig szorongást, félelmet, és olyan érzéseket okozott a pácienseknek, hogy megfosztották őket emberi méltóságuktól. Az elkülönítés dühöt, magányt és szégyenérzetet váltott ki, a fizikai korlátozás pedig (mint az ágyhoz kötözés) a fájdalom, a megaláztatás és a bántalmazás érzését okozta. A kényszerítések látványa a többi páciensben is félelmet keltett. Egyes eredmények egy ördögi kört is felvázoltak: a kényszerítés a páciensekben fokozott dühhöz és agresszióhoz vezet, amire viszont a személyzet jó eséllyel még több kényszerítéssel válaszolhat. Volt, aki leírta, hogy úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt állat: „Tehát amikor bent vagy, akkor tényleg szörnyű, hogy az ajtó zárva van, és nem engednek ki. Engem hat-hét hétig nem engedtek ki, és úgy jártam fel-alá, mint egy tigris a ketrecben, és ezt szörnyűnek találtam…”
- Miután hazaengedték a pácienseket, sokan rosszabbul érezték magukat, mint a kórházi kezelés előtt. Az eredmények arra utalnak, hogy a fogva tartás okozta traumák hosszú ideig kísértik az embereket, és az eredeti tüneteket (pl. depresszió, stressz) még súlyosabbá tehetik. Számos páciensnek megromlott a kapcsolata az egészségügyi ellátórendszerrel és a családtagjaikkal is, mert attól rettegtek, hogy visszakerülnek a pszichiátriára.
„…ez a helyzet, rosszabbul érzed magad utána, mint előtte. Itt ülök, és sokkal depressziósabb és stresszesebb vagyok… és jobban ki vagyok borulva, mint előtte.” – írta egy korábbi páciens. - A gyógyszeres kényszerkezelés különösen nagy gondot okozott egyes pácienseknek, mivel esélyük sem volt rá, hogy elutasítsák azt. Ha mégis megpróbálták megtagadni, hogy bevegyék a tablettákat, büntetéssel fenyegették őket, és még több kényszerítésre, és még hosszabb elzárásra számíthattak. A pszichiátriai szerek mellékhatásai olykor rettentően kellemetlenek, a kényszerkezelés alatt álló páciens pedig teljesen ki van szolgáltatva a kezelőorvosok döntéseinek.
Magyarországon sem jobbak a tapasztalatok
A kényszerített pszichiátriai kezelések jelenleg Magyarországon is jogszerűnek számítanak, ha valakiről megállapítják, hogy közvetlen veszélyt jelent magára vagy a környezetére. Ez a megállapítás viszont rendkívül szubjektív – az „észlelő orvosnak” gyakorlatilag soha nem kell utólag megindokolnia, hogy mire alapozta a véleményét. Hazánkban is sok visszajelzést találhatunk azoktól, akiket akaratuk ellenére kezeltek pszichiátriákon.
Egy magyar szociológus nőt néhány évvel ezelőtt hat napon át tartottak fogva egy zárt osztályon, mert a Parkinson-kórra szedett tablettáiból véletlenül többet vett be az előírtnál. A hölgy egy igen erőteljes esettanulmányt írt a történtek után, melyben így a kényszerkezelésről: „A fogoly legalább tudja, meddig kell maradni, mikor szabadul, és innentől már nem kell egyebet tennie, mint visszaszámlálni. A zárt osztály, ebből a szemszögből rosszabb a börtönnél. Miután elhangzik az »ítélet«, kimondják »itt marad«, lehet, napok is eltelnek anélkül, hogy bárki egy szót szólna, vagy éppen ránézne a szerencsétlenre, ami persze csak fokozza a félelmeit.”
Egy Facebook hozzászóló pedig így nyilatkozott a zárt osztályon átélt tapasztalatairól: „Rettentően féltem azok után, hogy ezt megtehették velem. Mindig mosolyogtam, mindig »jól« voltam, csak hogy mielőbb szabaduljak. Nem kívánom senkinek. Nagyon nehéz volt kiheverni. SOHA többé nem fordulok »szakemberekhez«.”
A kényszerített pszichiátriai kezelések a világ legtöbb országában a mai napig elfogadottak, pedig a WHO és az ENSZ az elmúlt években folyamatosan azt sulykolja, hogy sértik az emberi jogokat, és a már ma is rendelkezésre álló, emberközpontúbb kezelési módokra kell cserélni azokat. Egy 2022-ben kiadott WHO jelentés például ezt írja a mentális egészségügyi ellátásról: „…túl gyakran fordul elő, hogy a mentális problémákkal élő emberek a világ legsúlyosabb emberi jogi visszaéléseit szenvedik el, méghozzá éppen az ellátásukért felelős egészségügyi szolgáltatók részéről.”
A fenti tanulmányban a kutatók célja az volt az eredmények bemutatásával, hogy mind a szakemberek, mind a döntéshozók számára egyértelművé tegye, hogy a mentális egészségügyi ellátást gyökeresen meg kell változtatni.
