Az elmúlt hónapokban sok szó esett a nyelvtanulásról és a nyelvtudásról. Miközben a politikai vezetők idegennyelv-tudása és -nemtudása miatt bohózatba illő üzengetés vette kezdetét, az egyetemi diploma megszerzéséhez szükséges nyelvvizsga kérdése, valamint a magyar diákok és tanárok külföldi nyelvtanulását támogató program is a középpontba került.
A legfrissebb (de már így is néhány éves) statisztikák szerint Magyarország gyakorlatilag minden szempontból Európa sereghajtói között van, ha nyelvtudásról van szó. Az Eurostat 2016-os, jól ismert adatai szerint a 25–64 éves magyar lakosság 57,6 százaléka egyetlen idegen nyelven sem beszél, ezzel az uniós országok közül csak Romániát előzzük – a kizárólag az anyanyelvüket beszélők uniós átlaga 35,3 százalék.
2018-ban az is kiderült, hogy a 15–30 év közötti magyarok 38 százalékának nincs is igénye megtanulni valamilyen idegen nyelven, ezzel az egész EU-ban a legkisebb nyelvtanulási hajlandóságot mutatva, messze a 23 százalékos uniós átlag mögött. Ezt a jelenséget az oktatáskutatók és az oktatáspolitikai szakértők leginkább annak tudják be, hogy a Magyarországon bevett nyelvoktatási módszerek mellett elment az idő: a frontális, tanárközpontú oktatás egy tantárgy esetében sem ideális, de az idegen nyelveknél, ahol a diák gyakran megszólalni sem tud, különösen hátráltatja a fejlődést. Az oktatási módszertan mellett azonban kulturális okok is húzódhatnak a nyelvtanulási motiválatlanság mögött.
A magyar módszer fölött eljárt az idő, de a lassú reformhoz türelmetlenek vagyunk
„A nyelvtanulás, hosszú, sok szakaszában monoton folyamat, ezért nagyon fontos, hogy a tanuló meg legyen győződve arról, hogy tényleg szüksége van az idegen nyelvre, és a siker szempontjából döntő az, hogy milyen módszerekkel tanítják. A nyelvoktatás magyarországi problémái szerintem ebben az irányban keresendők” – mondta a Qubit kérdésére Einhorn Ágnes oktatáskutató, a BME GTK Idegen Nyelvi Központ igazgatóhelyettese.
Forrás: qubit.hu
