Kétszázezer gyermeket, fiatalt és felnőttet bántalmaztak az új-zélandi pszichiátriai kórházakban és más állami vagy egyházi fenntartású intézményekben – tárta fel egy hat éven át tartó kivizsgálás, mely a napokban került nyilvánosságra. A gondozottak és ápoltak „elképzelhetetlen fizikai, érzelmi, mentális és szexuális bántalmazásnak, súlyos kizsákmányolásnak és elhanyagolásnak” voltak kitéve a jelentés szerint.
Július 24-én végre nyilvánossá tették az új-zélandi királyi vizsgálóbizottság 3000 oldalas jelentését: ebben dokumentálták azokat a horrorfilmbe illő visszaéléseket, melyeket a mentális egészségügyi és más állami vagy egyházi intézményekben szenvedtek el az új-zélandi lakosok 1950-től 1999-ig. A becslések szerint a 655 000 emberből, akiket ez idő alatt az intézményekben kezeltek, 200 000-et bántalmaztak, és még többeket elhanyagoltak – a valódi számot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mivel vagy nem is készültek feljegyzések, vagy megsemmisítették azokat.
A hat éven át folytatott nagyszabású vizsgálatról készült jelentés szerint a bántalmazás és elhanyagolás „mindenütt jelen volt”, és szinte mindig a gondozás első napjától kezdődött, és a teljes ott töltött idő alatt folytatódott. Sokak számára ez évekig vagy évtizedekig tartó gyakori bántalmazást és elhanyagolást jelentett, mások „jelöletlen sírban” végezték. A túlélők a vizsgálat során elmondták, hogy „a személyzet és a gondozók ütötték, rúgták, lökdösték, falhoz vágták, eszméletlenre verték, megégették őket, nagynyomású vízsugarat eresztettek rájuk, és árammal sokkolták őket”.
A túlélők gyakran megaláztatásoknak voltak kitéve a személyzet által: „értelmetlen és megalázó feladatok elvégzésére kényszerítették őket, például arra, hogy kúszva közlekedjenek, fogkefével tisztítsák meg a vécét, majd azzal mossanak fogat, vagy hogy az arcukat ürülékbe és hányásba nyomják.”
A gondozottaktól sokszor megtagadták az olyan alapvető szükségleteket, mint az elegendő élelmiszer vagy a megfelelő ruházat, és egyeseknek a fürdés vagy a WC-használat során sem volt magánéletük. A személyzet a végletekig elment, hogy „a lehető legnagyobb fájdalmat okozza” az ápoltaknak, akiket egymás bántalmazására is bátorítottak, vagy figyelmen kívül hagyták, amikor ilyen történt.
„Mentális egészségügyi intézményekben egyes túlélőket olyan helyiségekbe zártak, ahol korlátozottan vagy egyáltalán nem volt lehetőségük WC-hez, zuhanyzóhoz vagy vízhez jutni. A túlélőknek gyakran nem volt más választásuk, minthogy összepiszkítsák magukat.” – írja a jelentés.
A pszichiátriai kórházakban gyakori volt a kémiai korlátozás és a túlgyógyszerezés, ami lehetővé tett olyan visszaéléseket, mint a szexuális erőszak. Ezekre akkor került sor, amikor a túlélőket fizikailag vagy kémiailag korlátozták (beleértve az erős gyógyszeres kezelést is).
Az egyik túlélő, Christina Ramage például arról számolt be, hogy teherbe esett, miután egy pszichiáter megerőszakolta, majd tudta és beleegyezése nélkül abortuszt hajtottak végre rajta:
„Néhány hónappal az után, hogy a pszichiáter megerőszakolt, egy nővér elvitt egy olyan szobába, amely egyébként mindig zárva volt. Ebben a szobában rengeteg fényes dolog volt. Azt mondták, hogy feküdjek az ágyra, és emlékszem, hogy egy nővér volt mellettem, és egy mögöttem. Feltételeztem, hogy azért vagyok ott, hogy valamilyen vizsgálatot végezzenek rajtam. Hirtelen minden elsötétült. Nem vagyok benne biztos, hogy ez azért volt, mert maszk volt az arcomon, vagy mert gázt adtak be nekem. A következő dolog, amire emlékszem, hogy ébren vagyok. A pontos szavakat nem tudom felidézni, de a mellettem lévő nővér valami olyasmit mondott, hogy »Semmi baj, már nem vár gyermeket«”.
Christopher Luxon, Új-Zéland miniszterelnöke július 24-én beszédet tartott, melyet részben azokhoz intézett, akik túlélői voltak a feltárt szörnyűségeknek, illetve a már elhunytak családtagjaihoz:
„Az államnak gondoskodnia kellett volna rólatok – ehelyett azonban sokan közületek a legszörnyűbb fizikai, érzelmi, mentális és szexuális bántalmazásnak voltatok kitéve.”
„Számos vallási alapú iskola, intézmény és hatósági pozícióban lévő ember, akikben meg kellett volna bíznotok, a lehető legrosszabb módon cserben hagyott benneteket.”
„Amikor megpróbáltatok felszólalni, ugyanezek az emberek szemet hunytak, eltussolták az ügyet, és túl sokáig megakadályozták, hogy igazságot szolgáltassanak nektek.”
Az itt nyilvánosságra került rendszerszintű visszaélések azonban bármennyire is szörnyűek, egyáltalán nem korlátozódnak Új-Zéland területére. Az ENSZ és az Egészségügyi Világszövetség (WHO) számos alkalommal hívta fel a világ országainak figyelmét arra, hogy a mentális egészségügyi ellátásban rendkívül gyakoriak a visszaélések, melyeket maga a rendszer, illetve annak szabályai tesznek lehetővé – Magyarországon sincs ez másképp. A WHO egyik jelentésében szó szerint így fogalmazott: „…túl gyakran fordul elő, hogy a mentális problémákkal élő emberek a világ legsúlyosabb emberi jogi visszaéléseit szenvedik el, méghozzá éppen az ellátásukért felelős egészségügyi szolgáltatók részéről.”
Az új-zélandi jelentés újabb reményt jelenthet azok számára, akik ilyen sérelmeket elszenvednek, hogy végre mélyreható változások indulnak el a mentális egészségügy világszerte rendkívül ellentmondásos és emberjogi visszásságok sújtotta területén.
