A színpad mellett a filmvásznon is egyre gyakrabban találkozhatunk Lengyel Tamással, aki a nyári időszakban forgatja a Fapad című sorozatot. A Vígszínház művészével a színház és a film viszonyáról beszélgettünk. A fidelio.hu interjúja.
- Milyen évadot tudsz magad után?
- Kemény és munkás éven vagyok túl, forgott három filmem, utána pedig rögtön elkezdtem próbálni a Vígszínházban A revizort, majd jött a Lumpáciusz Vagabundusz, ahol énekelnem és táncolnom kell. Ettől eleinte meglehetősen idegenkedtem, de Eszenyi Enikő sajátos pedagógiai módszere, hogy az embert mindig kimozdítja a komfortzónájából, úgyhogy lehetőségem volt legyűrni a prekoncepcióimat, így most már zavarban sem vagyok tőle és nehézséget sem okoz.
Lengyel Tamás (forrás: Vígszínház)
- Úgy tűnik, a Víg az egyik vezető színészként tekint rád: fontos szerepeket kapsz, és az épület mellett felállított óriásplakáton is téged láthattunk Eszenyi Enikő mellett.
- Ebben talán némi szerencse is közrejátszott, hiszen tudom, hogy kényesen ügyel a színház arra, hogy a színészek kiegyensúlyozottan jelenjenek meg a kiadványokban, a plakátokon, a médiában. Ugyanúgy, ahogy a feladatok is elosztva jelentkeznek az életünkben: ha valaki egyik alkalommal nagy szerepet kap, akkor legközelebb várhatóan mellékszerepet játszik majd.
- A Radnóti Színház után volt egy pont, amikor válságba kerültél a színészettel kapcsolatban. Mi segített ezen túllendülni?
- Amikor fölmondanak neked március végén, akkor már nincs lehetőséged, hogy új munka után nézz. Eleresztesz néhány SOS telefont és felhívod mások figyelmét arra, hogy szabad vagy és szívesen dolgoznál, de ekkora már aláírták a szerződéseket, kiosztották a szerepeket a következő évadra. Következett egy csendesebb, üresebb időszak, amikor lehetőségem volt átgondolkodni, hogy mit is szeretnék. Gyakorlatilag ez alatt az egy év alatt vált világossá számomra, hogy a színészet az, ami a legjobban érdekel, és amivel a legszívesebben foglalkoznék, ha megfelelő körülmények között, kellő szabadsággal lehet művelni. Ez tesz engem boldoggá. Aztán jött a felkérés a Budapesti Kamaraszínháztól, az ott töltött három nagyszerű év pedig megerősített abban, hogy van a pályán keresnivalóm.
- Maradt benned félelem a szerződtetési tárgyalásoktól?
- Szerintem egy színész alapvetően mindig kiszolgáltatott, hiszen a munkájának a minősége egy nagyon szubjektív megítélésnek a következménye. A Radnóti azért volt más helyzet, mert a pályám elején az volt egyetlen platform, ami legitimmé tett engem, mint színészt. És amikor ez elveszett, kicsúszott a lábam alól a talaj, mert nem volt semmi más, amitől színésznek érezhettem volna magam. Ma már annyi féle munkám van, hogy nem feltétlenül egy színházi szerződés határozza meg azt, hogy színész vagyok. Persze, az emberben van izgalom, amikor bemegy egy igazgatói irodába, hiszen értékelik az elmúlt évét, és elmondják, milyen feladatok várnak rá jövőre. De az a félelem, ami volt bennem régen, elmúlt, és az eltelt évek, a sok tapasztalat és a klassz munkák megerősítettek abban, hogy pozitívan lássam a dolgokat.
Telekes Péter és Lengyel Tamás a Vígnapon (fotó: Szkárossy Zsuzsa, forrás: Vígszínház)
- Most nyár van, mivel töltöd az idődet?
- Készül a Fapad című sorozat, Vinnai András és Litkai Gergely szerzeménye, amely egy fapados légitársaságról szól, ahol sok hozzá nem értő ember csinál valami olyat, amihez komoly szaktudás kéne, úgyhogy elég vicces lesz. Ezt fogom forgatni az elkövetkezendő hetekben, augusztus 21-én pedig elindul az évad, és elkezdem próbálni A Mester és Margaritát Michael Dočekal rendezésében.
- A színház előrébb szerepel a sorban a filmezésnél?
- Mindig az aktuális feladat a legfontosabb, de szerintem nem is nagyon lehet különbséget tenni a kettő között. Magyarországnak nincs igazi filmes élete, kevés film forog, kevés pénz jut rá, ezért nincsenek külön filmes és színházi színészek. Nálunk ahhoz, hogy az ember létezzen mint színész, fontos, hogy színházban is játsszon.
- Másképp kell megfelelni a két feladatnak?
- A filmnél mindig a legjobb állapotban kell lenni, hiszen nem megismételhető. Úgy tartja a pesszimista mondás: bármilyen jó vagy a színházban, azt pár év múlva úgyis elfelejtik, viszont ha egyszer sikerül rossznak lenned egy filmben, azt örökre megjegyzik. A filmnél sokkal koncentráltabbnak és kihegyezettebbnek kell lenni minden pillanatban. A "tessék" és az "ennyi" között nincsen holtidő, míg a színházban változó a munka intenzitása. A kamera egy érdekes szerkezet, minden hazugságot észrevesz és felnagyít. A színpad viszont sok esetben elrejti a túlzásokat, sőt hatást lehet elérni velük. Ami viszont hiteles és igazi a filmvásznon, azt bármi van, nem tudod megismételni százhatvanszor a színpadon.
- A filmet meg tudod nézni kívülről, egy előadásnál viszont belülről látod magadat.
- Általában mindig visszanézem a jeleneteket felvétel után, mert azt gondolom, hogy abból tanulok a legtöbbet, akkor látom, hogy abba az irányba halad-e a karakter, mint ami a szándékom volt. A színházban csak a belső érzésemre hagyatkozhatok. Van egy elképzelt képem arról, hogyan működhetek, de soha nem látom magam kívülről.
Lengyel Tamás (forrás: Kossuthkifli)
- Jövőre kezdik vetíteni a Kossuthkiflit, amelyet Rudolf Péter rendezett. Láttál már részleteket a vágást követően?
- Igen, az első snittől kezdve folyamatosan próbálom követni a jelenetek alakulását. Sokat beszélgettünk Péterrel, hogy milyen is az én karakterem. Vannak esetek, amikor annyira más alkatú embert játszom, mint amilyen én vagyok, hogy bizonyos idő távlatából már nagyon furának hat számomra az, amit látok, és előfordul, hogy zavarban is vagyok tőle. Itt most azt érzem, hogy amit kitaláltunk a rendezővel - a szenvedélyes és szélsőséges gesztusok -, amennyire idegenek az én személyiségemtől, annyira passzolnak ehhez a karakterhez.
- Mi az, hogy történelmi roadmovie? Mitől lesz ez más, mint egy sokadik kosztümös film?
- Amellett, hogy ez egy történelmi jellegű film - megvannak 1848-49 alapmotívumai -, rengeteg akció van benne, és áthatja a groteszk humor. Elindul egy postakocsi Pozsonyból Debrecenbe, és gyakorlatilag azt látjuk, hogyan vágtat keresztül az országon, miközben furábbnál furább emberekkel találkozunk, akik eltökélten képviselik a magyarságukat, de mégis mindegyik mást akar, és másképp gondolja magát hazafinak. Ugyanaz a kettéosztottság jelenik meg benne, mint amit ma magunk körül látunk, és ha ezt az ember kívülről, nem a saját életére vonatkoztatva nézi, akkor nagyon szórakoztatóvá válik.
- A revizor is humorral közelít, de közben élesen összecseng a mai állapotokkal. Ebben volt osztálytársad, Bodó Viktor rendezett téged. Dolgoztatok már ebben a felállásban korábban?
- Egyszer már előfordult. Tizenkét évesen úgy gondoltuk, hogy megcsináljuk a saját színdarabunkat, A színház halhatatlan című előadást, amiben én játszottam volna a rendezőt, és emlékszem, hogy hosszú ideig próbáltunk egy monológot. Viktornak az a kiindulási pontja, ami nekem is a vesszőparipám, hogy megnőtt az egy másodpercre eső impulzusoknak a száma, és ezzel kezdeni kell valamit. Fantasztikus sebességű agya van, végeláthatatlan mennyiségű ötlet van a fejében, amiknek nemcsak egy jelentése van, hanem két-három minimum. Izgalmasan gondolkodik az emberekről, meg az életről. Lenyűgöző volt ez az öt hét, amíg próbáltunk, és azt gondolom, hogy az a tempója 2014-ben a színháznak, mint amit ő csinál.
- Mit vállalsz be egy szerepért? Úgy tudom, a Kossuthkifli kedvéért növesztettél szakállat.
- Igen. Szerintem az a legizgalmasabb a színészetben, hogy az ember úgy csinál, mintha nem ő lenne. Szoros az összefüggés a külső és a belső között, a külsőségeknek hitelesíteni kell a karaktert. A Kossuthkifli esetében praktikusabb volt megnöveszteni a szakállamat, mint végigszerepelni tizenkét órát harmincöt fokban, ragasztott szakállal. Furcsa érzés volt, hogy amikor lesminkeltem, akkor is az a fickó nézett vissza a tükörből, akit játszottam.
Lengyel Tamás A revizor c. előadásban (fotó: Puskel Zsolt)
- Beépül valami ezekből a szerepekből a személyiségedbe?
- Én azt gondolom, hogy minden szerep megtalálható az emberben, nem pedig a szerepek által alakulunk. Ami nincs, amit nem tapasztaltam, akár gondolat, elképzelés vagy vágy formájában, azt szerintem nem lehet eljátszani. Hiszen valamit kell, hogy tudjak arról az érzésről, amit meg akarok mutatni. A Kossuthkifli kapcsán például azt kellett megkeresnem, hogy melyek voltak az életemben azok a helyzetek, amikor nagyon szenvedélyesen reagáltam valamire, amikor pengeélen voltak az idegeim. Butaságnak tűnhet, de az egyik, amit találtam, hogy amikor abbahagyom a dohányzást - amiben rendkívül gyakorlott vagyok, annyiszor próbáltam már -, olyankor reagálok ennyire szélsőségesen, és akkor ennyire alacsony az ingerküszöböm.
- A következő évadban ismét terítékre kerül a Vígszínházban az igazgatói pályáztatás. Hogyan éltétek meg társulatilag az előző időszakot, és mire számítotok most?
- A tavalyi évet, amíg a döntést meghozták a pályázatok érvénytelenségéről, nagyon nehezen éltük meg. Keveset voltam bent akkoriban, de sokat beszéltem Enikővel és a kollégáimmal, és érezhető volt a bizonytalanság és a félelem attól, hogy egy merőben új helyzet áll fel a színházban, és azt, ami úgy tűnik, hogy jól működik és fejlődik, egyszer csak szét fogják rombolni azzal, hogy egy másik igazgató érkezik, aki minden munkát elölről kezd. Noha még nem vagyunk olyan közel, mint voltunk tavaly, amikor be kellett adni a pályázatot, de azt gondolom, mostanra megnyugodtak a kedélyek, és higgadtabban megy neki a Vígszínház társulata és Eszenyi Enikő ennek az időszaknak. Úgy érezzük, hogy amit csinálunk, az jó, örömet szerez az embereknek, és van rá igény, nem véletlenül játszunk mindene este telt házzal. Ennek kell lenni a döntőnek!
fidelio.hu
