Tarlós István főpolgármester átadta a Csengery Antal-díjakat a Városházán. A főváros idei sajtódíját Bándy Péter újságíró, a Magyar Demokrata vezető szerkesztője, Huth Gergely a PestiSrácok.hu főszerkesztője, Jolsvai András író, újságíró, Kakukk L. Tamás a Kossuth Rádió vezető szerkesztője, műsorvezetője és a Csepel.info hírblog szerkesztősége kapta.
Az alábbiakban olvasható Tarlós István főpolgármester beszéde, amely a díj átadását megelőzően hangzott el.
Tisztelt Polgármester Urak! Tisztelt Meghívottak!
Az információáramlás, amióta ember él a Földön mindig is rendkívül fontos tényező, a kapcsolattartás hatékony formája és a tudás megszerzésének egyik természetes eszköze volt.
A legősibb hírközlési formának az asszír uralkodók által emelt oszlopok tekinthetők, amelyekre általában egy-egy uralkodó hadjáratait vagy kiemelkedő tetteit vésték fel. Már az ókorban a Római Birodalomban is voltak sajtótermékek. A legelső ilyen az i.e. 59-ben Julius Caesar által alapított Acta Diurna urbis volt, ami olyan közérdekű információkat terjesztett, mint a senatus döntéseinek tartalmát, a gladiátorjátékok, a kivégzések, az ünnepségek és a lakomák időpontját.
Később az olvasástudás elterjedése, a postaszolgálat fejlődése, a városiasodás és a megfelelő technológiák létrejötte, leginkább Gutenberg sokszorosító találmánya elősegítette a rendszeres hírközlés rohamos fejlődését.
A XVI. század végén olvasható vásári tudósítások évente kétszer, a tavaszi és az őszi vásárok idején jelentek meg, és az aktuális időszak lényegesebb gazdasági és politikai eseményeiről tájékoztattak. Ez a periodika akkor még rendszeresnek számított.
Magyarországon az első fennmaradt újságlevél az 1587-ben kiadott Monyorókeréken. Ebben Zrínyi György titkára adott hírt a szigetvári pasa fosztogatásairól. Közel 150 évvel később II. Rákóczi Ferenc ismerte fel elsőként az időszaki sajtó jelentőségét. Újságjával, a még latin nyelven íródott Mercurius Hungaricus-szal kezdődött el a hazai hírlapirodalom története.
Az első magyar nyelvű folyóirat szerkesztője és kiadója Rát Mátyás volt.
Újságja, a Magyar Hírmondó hetenként kétszer, a postajárat menetrendje szerint jelent meg, előfizetőinek száma meghaladta az akkor rekordnak számító 300 főt.
A kiadó már a kezdetektől fontosnak tartotta, hogy újságjában elkülönítse egymástól a hiteles és a bizonytalan, vagy kitalált dolgokat.
A Kiegyezés után a magyar sajtó néhány év alatt modern politikai jelenség lett. Az 1870-es években egy év leforgása alatt több, mint tíz napilap jelent meg Budapesten. Az állami sajtópolitika a kormány működésével egyidőben vette kezdetét.
„Más hírlapot s más könyvet írni. Könyv lehet írva a jövendőségnek, könyv lehet írva a választottak kicsi számának;a hírlapnál a lét föltétele: úgy írni, hogy sokak által olvastassék."- fogalmazta meg Kossuth a sajtó tömegformáló erejének jelentőségét.
A 19–20. század fordulóján az újságírás hagyományos műfajai megújultak. Az újságoktól az egyre népesebb olvasótábor már nem csak tájékoztatást várt, hanem igényes szórakoztatásra is vágyott. Így jelenhettek meg a hírlapok hasábjain neves írók és költők irodalmi igényességű írásai.
Kosztolányi több alkalommal is újságíróként azonosította magát. A kortársak visszaemlékezései szerint a folyton írógépére hajoló költő bámulatos gyorsasággal volt képes lejegyezni egy-egy tárcát vagy miniatűrt. Fontos lehetett számára a „napi robotnak" ez a típusa, hiszen akkor sem hagyta abba az újságírást, amikor anyagi kényszer nem játszott szerepet a munka elvállalásában.
Így írt a hírek iránti szenvedélyéről:
„Miben van tehát az újságcikkeknek az a démoni vonzóereje? Azt hiszem, mindenekelőtt abban a körülményben, hogy nagyon elevenek, a jelenből szakítottak."
Évszázadok során a tömegkommunikáció történelmi léptékben is óriási változásokon ment keresztül, melynek következményeként a média mára már fontos, kikerülhetetlen hatalmi ággá vált.
Tisztelt Díjazottak! Tisztelt Jelenlévők!
Nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a digitális technológiák elterjedése számos pozitív és negatív változást hozott az újságírásban. A kommunikációs szakemberek felteszik a kérdést, hogy abban a médiavilágban, ahol gyakorlatilag bárkinek lehetősége van tartalmat előállítani és publikálni, meg lehet-e vonni a határokat az újságírók és nem újságírók
