Néhány héttel ezelőtt megdöbbenve tapasztaltam azt a hisztériát (mert azt gondolom, nyugodtan használhatom ezt a kifejezést), ami néhány fajtatiszta kiskutyával kapcsolatban kirobbant a Noé állatotthonban.
Egyrészt meglepett, hogy az emberek milyen bután és agresszívan tudnak néha viselkedni, másrészt viszont nem értettem, hogy miért kell ilyen hisztérikusnak lenni? Komolyan ennyire fontos, hogy egy ilyen kiskutya „ingyen” legyen? Hiszen ha jól belegondolunk, hasonlóan rossz körülmények közül, mondhatni ellenőrzés nélkül megszületett, mindenféle szülői szűrővizsgálatot mellőző tenyésztőktől (még a kifejezés is fáj) pár tízezer forintért lehet kapni cuki, még babaszagú kiskutyákat. Ha ennyire fontos, hogy egy kutya ingyen legyen, akkor ez számomra azt jelenti, hogy ha ezekkel a kutyusokkal baj lesz, akkor arra is sajnálni fogják az emberek a pénzt, hogy a megfelelő kezelést megkapják szegények. És engedjék meg nekem, hogy teljesen őszinte legyek: annak, hogy előbb vagy utóbb baj legyen, egy ilyen kiskutyánál sokkal nagyobb az esélye. Valahogy egy héttel ezután kezdődött a mi rémálmunk.
Lassan három évvel ezelőtt döntöttünk úgy a párommal, hogy szeretnénk egy kutyát. Mindkettőnknek volt kutya a családban, Lackó konkrétan egy boxerrel nőtt fel. Nem lehetett kérdés, hogy boxert szeretne. Én nem ismertem őket, kicsit talán féltem is, így közös nevezőként jelentkeztünk ideiglenes befogadónak. Dodókáról, az első ideiglenes tündérkénkről már írtam korábban, elég most annyi, hogy bátran jelenthetem, beleszerettem a boxerekbe, így miután Dodókánk meggazdisodott, eldöntöttük, hogy az ideiglenes befogadás mellett örökbe fogadunk valakit, aki amíg világ a világ, velünk lesz. A sors pont úgy hozta, hogy volt két örökbe fogadható törpördög boxer a Noéban, hát döntöttünk. Manóka lesz az a kutya, aki megöregszik a mi jövendőbeli gyerekeink mellett. Manóka első hónapjairól, Botondról, hűséges segítőtársunkról, bébiszitterünkről, Matuskáról és lakberendezési szokásairól, Tóbiásról (alias Rippel Viktorról) már meséltem, sajnos ez a történet nem lesz ilyen vidám.
Manókáról egyből tudtuk, hogy csípő és gerinc problémákkal küzd (ahogy a kishúga is). Ez már egészen kiskorától látható volt, hiszen mindig kicsit furcsán járt, és a gerincoszlopa is púpos volt. Mikor megállt a növésben, csináltattunk róla röntgent, hát igen, baj volt, de a mozgásban, a játékban őt ez egyáltalán nem korlátozta. Tudtuk, hogy ebből később problémák lesznek, de egyelőre nem foglalkoztunk vele. Az én kincsem soha nem volt nagy evő, sokszor inkább lecserélte volna az étkezést egy kis játékra, ezért gyakran előfordult, hogy el kellett venni tőle a játékot csak azért, hogy rá lehessen venni az evésre. Időnként, ha nagyon elfáradt, hozzá sem szagolt az ételhez, és mivel egyébként mindig ezerrel pörgött, sokat bicikliztünk, kocogtunk vele, nagyon kis vékony volt. De mivel jókedvű, vidám, hihetetlenül mozgékony kutya volt, ennek nem tulajdonítottunk különösebb figyelmet. Semmi jelét nem mutatta, hogy valami nem stimmelne (vagyis most már úgy fogalmaznék, hogy nem ismertük fel a jeleket). Másfél héttel ezelőtt szombaton kinn voltunk a kutyákkal a Noéban, imádnak ott kinn lenni, nagyokat rohangászni és játszani, főként Manó, aki válogatás nélkül mindent és mindenkit imád. Vasárnap nagyon sétáltunk, jól elfáradtak a kutyák. Manó evés nélkül feküdt le, de mint említettem, ez néha nála előfordult, mindig is utáltam ezt, de ez van, hagytam pihenni. Reggel nagyon kókatagon ébredt, reggeli semmi…
Mondtam is Lackónak, hogy valami nem stimmel, nem szokott ő ennyire bágyadt lenni reggel, általában már akkor is ment a pörgés, de az igazán nagy baj délután ért el minket, mikor Lackó hazaért, két kutya a kapunál, ahogy szoktak, mikor meghallják a kocsit, de Manóka sehol. Szegényem fel sem tudott állni, és egy hatalmas duzzanat volt az állkapcsa alatt. Rohanás az állatorvoshoz, hosszas vizsgálat, ezúton is nagyon szépen köszönjük Milei Erika doktornőnek a Délpesti Állatgyógyászati Központból (aki azóta is hihetetlenül sokat segít nekünk), hogy akkor nem csak gyorsan lerázva hazaküldött minket egy kis antibiotikummal, hanem végigtapogatta a kutyát, mert itt derült ki (egyre inkább úgy gondolom véletlenül), hogy valami nem stimmel a vesénkkel. Nagy valószínűséggel születési rendellenesség. Természetesen ultrahang, vérvétel, infúzió, mindenen túlestünk aznap, de semmi jóval nem bíztatott senki. A mi imádott kis tündéri, alig két éves boxerünk nagyon súlyos vesebeteg. Annyira megijedtem, hogy gondolkodni sem tudtam, röpködtek a fejünk fölött a nem normális szöveti állomány, a hatalmas méretű vese és lép, a vízhajtó, az infúziókúra, a veseparaméterek, legfőképp semmit nem tudtam felfogni az egészből, csak annyi tűnt fel, hogy senki nem mondott semmi biztatót. Hazajöttünk, első dolgunk az internet volt, néhány órás olvasgatás után azt hiszem mindketten rájöttünk, miért nem mondott senki semmi pozitívat. A tudomány mai állása szerint a vesebeteg kutyákkal a diétán kívül semmit nem tudnak kezdeni, és a vese állapotán nem lehet gyakorlatilag javítani, maximum fenntartani, és imádkozni, hogy minél tovább bírja. Az internet sem kecsegtetett semmivel: jó esetben is, ha időben felfedezik a betegséget, egy év… Mi azt hiszem, nem tartozunk a „jó esetben” kifejezésbe…
Ennyi maradt az álmunkból, a fűben Manókát kergető gyerekeinkből, a fogócskából, a Manókával való birkózásból, a teraszon ücsörgésből, mikor Manóka már ősz öregúr lesz. Olyan sokat fantáziáltam erről, hogy milyen lesz, mikor bemutatjuk neki először a gyerkőcöt, mikor a babakocsival sétálunk együtt, mikor a gyerekünk megteszi mellette az első lépéseit, mind-mind pillanatok alatt porrá lett. A felismerés, hogy a kutya, aki már a családod, a mindennapjaid része, akit úgy szeretsz, nem lesz sokáig veled, az borzalmas. Szomorúság, értetlenség, hogy miért, miért éppen velünk? Aztán marad a harag. A parttalan, keserű harag, és a tehetetlen düh.
A csapongó gondolatok közt először a természetet okolod, aki kitolt szegénnyel, ám hamar rájössz, hogy erről bizony nem a természet tehet. Lehiggadva szépen eljutsz gondolatban a tényleges felelősig: ahhoz a pénzkergető, lelkiismeret-furdalást nem ismerő, lelketlen, felelőtlen „hús szaporítóig”, akitől az egész történet indult (és nagyon meg kellett cenzúráznom az előbbi jelzőket). Aki gondolt egy nagyot, szerzett egy kant meg egy szukát, és uccu neki, „jöhetnek a kölykök meg a lóvé”. Ebből lesznek a „fajtatiszta boxer kiskutya 20 ezer forint”, vagy ne adj Isten az „egy zsák tápért elvihető” történetek. Az, hogy ezek a kölykök milyen géneket örökölnek, egészségesek lesznek-e, vagy egy évesen összeesnek egy örökletes szívbetegségben, vagy két évesen vesebetegségben, vagy három évesen már nem tud lábra állni a diszplázia miatt, az már őket a legkevésbé nem érdekli. Az meg aztán főleg nem, hogy ha esetleg a kedves vevő szintén hasonló „gazdasági érzékkel” van megáldva, és ő is nekiáll a boxerszaporulat felelőtlen növelésébe. Mert igen, lássuk be, a mi drágánk nem egy kiállítási darab.
Egy Tenyésztőnél ő lenne a megtestesült rémálom, de erről ő mit tud?! Ő idecsöppent a világra, nekünk, a mi életünkbe, köszönhetően egy ilyen gazdasági géniusznak. Azt a fájdalmat, amit egy szerető gazdi érez kedvence elvesztésekor, senkinek nem kívánom. És ezek az emberek ezt a pokoli érzést osztják, ez az ő portékájuk. Semmivel nem törődve, pénzt számolgatva, a felelősségre vonástól való félelem teljes hiánya nélkül (sajnos tényleg nem kell tőle félniük), békében. És ez szomorú… Igen, haragszom ezekre a felelőtlen emberekre, akik ezt teszik ezekkel a kiskutyákkal. Ennyi időt adtak neki. Annak, aki a világon az egyik legfontosabb nekem. Két évet. Két hihetetlenül boldog évet, de ha most megkérdeznénk őt, biztos azt mondaná, hogy igen, ő még szeretne élni. Nem néhány órát, nem néhány napot, nem néhány hetet. Sokat. Szeretné kergetni a gyerekeimet. És ezt elvették tőlünk. Most óráról órára, reggelről délutánra, napról napra vagyunk. Azt mondtam, szombaton kimegyünk a Noéba. Nem volt feltételes mód. Kimegyünk. Ez a legtávolabbi cél, amiben gondolkodni tudok. Hétfőn reggel azt gondoltam meglesz a szombat, délutánra nem voltam benne biztos, nem vacsizott. Kedden délelőtt már tudni véltem, hogy igen, rendben leszünk szombatig, délutánra megijedtem. Hánytunk. Szerdán reggel már biztos voltam benne, hogy nem lesz meg. Délután bizakodtam, reménykedtem, nincs már olyan messze az a fránya hétvége. Most csütörtök van, reménykedem újra, reggelizett és ebédelt, pár napja végre elkezdett magától inni. Már csak két nap. Mindent megpróbálunk, amit csak lehet, és addig küzdünk, amíg Manóka fel nem adja. Most itt fekszik mellettem, csöpög az infúzió a kis karjába, nyugodtan alszik. Tudja ő, hogy baj van, de szerencsére azt nem tudja, hogy ilyen vesével és ilyen vérképpel elvileg rosszabbul kellene lennie. Labdázik és ugrándozik. Nem olyan intenzitással, mint régen, de köszöni szépen, most rendben van. Ő egy boldog kiskutya, és míg világ a világ, az is marad. Boldog. És kiskutya.
Hogy miért írtam ezt le? Mert nekem ezt nem mondta senki. Ha elmondta volna? Nem változtatnék a döntésemen, mert annyira szeretem ezt a kis dögöt, hogy újra vállalnám, csakhogy neki jó legyen. De minden kiskutya igenis magában hordozza ennek a veszélyét, és ha felelős döntést akarunk hozni, az érem másik oldalát is érdemes megnézni. És ha ez az indok, hogy az ingyen az olcsó, akkor ennek szomorú vége lesz. Mert akkor is mindent meg kell tenni ezekért a tündérekért, mikor már nem annyira picik, babszagúak, borzalmasan rosszak, szétrágják a kanapét, és esetleg betegek. És ha legalább egy ember azt mondja, hogy valóban, talán erre nem gondoltam, alszom rá egyet, esetleg rájön, hogy másnál jobb helyen lenne, boldogabb életet élhetne az csöpp kis tündér, akkor már megérte ezt leírnom. A mi kutyusunk azt hiszem nem akart volna máshol lenni. És együtt fogjuk megtenni ezt az utolsó utat is, mint minden sétát az elmúlt másfél évben. Egymás mellett, mancs a kézben.
Nóri és Laci
