Családi legendárium

Családi legendárium

Anyai dédnagyanyám Szekszárd környéki sváb volt, ahogy a férje is, akit úgy hívtak, hogy Bőhm. Két lányuk született, a nagyanyám Mária és a húga Éva. Szőkék, kék szeműek és szorgalmasak voltak kocka humorérzékkel – gondolom –, mint amilyenek általában a svábok.
Amikor 1938-ban megalakult a Magyarországi Németek Népi Szövetsége, a Volksbund der Deutschen in Ungarn, az én Bőhm dédnagyanyám konok sváb fejében valamelyik rugó elpattanhatott, mert a házára kitűzte a magyar zászlót, pedig állítólag egy szót sem beszélt magyarul. A szomszédjai kérdésére: „Was ist los, bist du verrückt?” –, a családi szájhagyomány szerint, a dédnagyanyám csak annyit válaszolt, hogy „Ungarn ist mein Zuhause.”
Egyébként ez az unpraktische Handlung arra enged következtetni, hogy a családjában ő viselte a nadrágot, ami nem is meglepő, hiszen az a pár hold tolnai föld, amit a dédapámmal művelt, az ő öröksége volt.
A Népgondozó Hivatal, amelyet a „kollektív bűnösök” kitelepítésére állítottak fel (vezetője idősb. Antall József volt), közel kétszázezer német nemzetiségit fosztott meg a magyar állampolgárságától, az ingó és ingatlan vagyonától, és hajtott el a romokban heverő Németországba. Nagy Imre kommunista belügyminiszter 1946. január 15-én kiadott, „a kitelepítés végrehajtását szabályozó” 70.010 / 1946 BM. számú rendelete alapján, az én Bőhm-dédnagyanyám rokonságát is vonatra tették.
Jogos a kérdés, akkor mit keresek én itt? A válasz egyszerű: a megyei „népgondozók” még emlékeztek a dédnagyanyám ’38-as zászlós wirtschaftjára, ezért nem paterolták ki az országból, sőt! A mezőgazdaság kollektivizálásának első hullámában, valamikor 1950 környékén, miután elvették a tolnai földjét, Budaörsön, a Frankhegyen kapott négy hold kecskelegelőt, úgymond kárpótlásul, ami művelésre alkalmatlannak bizonyult. A legelő korábban Wudersch (Budaörs) sváb iskolaigazgatójának a tulajdona volt, akinek szintén nem volt pardon. A leszármazottai, már ha vannak, most a dédunokatestvéreimmel együtt szidhatják a magyarokat két korsó Heineken között a felmenőiket ért méltánytalan eljárás miatt – Scheiße! –, és szurkolhatnak a Fortuna Kölnnek, már ha szeretik a focit.
Az én anyai dédnagyanyám nem volt sem náci, sem komcsi, csak egy egyszerű, röghöz kötött asszony, akit ’38-ban bolondnak tartottak a szomszédjai, aki annyira lojális volt, hogy bár a nyelvét nem beszélte, kitűzte házára a magyar zászlót, amiért nem telepítették ki Köln környékére, mint a testvéreit, aki a megélhetését adó termőföldért cserébe egy kecskelegelőt kapott, akinek az önsorsrontó génjeit hordozom, amit a makacs ragaszkodásommal és az örökségem rám eső dédnagyanyaföld-négyszögöljeivel együtt majd továbbadok.
Neki köszönhetően lett a családom budaörsi „kisbirtokos”, én pedig egy többnemzetiségű turmix, amelyik nem politikusokhoz, pártokhoz vagy ideológiákhoz hűséges, hanem a hazájához.