Oscar-jelölés, Golden Globe-díj, számos Grammy-díj – rövid mérlege a hollywoodi filmcsillag, Judy Garland gazdag életművének. Kevesen tudják azonban, milyen ára volt a csillogásnak, és mi állt a színésznő hányattatott életútja és szeszélyes magánélete hátterében; mindössze 47 éves volt, amikor magányosan pszichiátriai szereit túladagolta. Születésének évfordulóján, június 10-én emlékezünk a világsztárra.
Az amerikai színésznő még tinédzser, amikor filmfőszereplőként elénekli a XX. század egyik legismertebb filmdalát, az „Over the rainbow” (A szivárványon túl) címűt: Judy Garland 17 évesen már ifjúsági Oscar-díjat – „Oszkárkát” – kap. És sorra következnek majd az elismerések: az Arany Glóbusz (Golden Globe)-díj, a Grammy-díj és a zenei életműdíj. A filmiparba igen korán berobbant filmcsillag egyik ismert mondása: „12 évesen születtem egy MGM-filmstúdióban”. A Metro-Goldwyn-Mayer hollywoodi filmstúdió egyik vezetője szerint Garland volt „a rút kiskacsa, aki nagy pénzt hoz”.
Filmstúdiójával kötött szerződése értelmében a 17 éves világsztárnak igencsak ügyelnie kell a külsejére: az egyik kitétel szerint ha meghízik, fizetség nélkül felfüggesztik, mindaddig, amíg le nem fogy. Hogy étvágyát kordában tartsa, antidepresszánsokat és amfetaminokat írnak fel neki, a mellékhatásként kialakult alvászavaraira pedig kemény altatószert. Garland gyógyszerfüggővé lesz. Barátai vészjósló változásokat figyelnek meg rajta: a súlyosan lefogyott színésznőt pszichoanalitikushoz viszik. A világsztár magatartása egyre szeszélyesebb, bomlasztóbb s egyre demoralizálóbb a forgatásokon. Később az orvosi leletekből kiderül, hogy a pszichiátriai szerek fizikailag fokozatosan tönkretették őt.
„Gyógyszert” szed, hogy szorongását elmulassza, majd ugyanezt megkísérli tabletták nélkül is elérni, aminek eredménye fizikai fájdalom és olyan erős fulladásérzet, hogy a szereket újra szednie kell. Nincs még 27 éves sem, amikor 1949-ben elektrosokk-kezeléseket kap, aminek következtében kezd leépülni. „Soha nem lehetsz annyira magányos, mint az, aki a színpadon beteg. Nincs annál nagyobb rémálom, mint mikor négyezer ember előtt hirtelen úgy érzed, hogy elhányod magad.” – számol be Judy Garland tulajdon érzéseiről.
Azt, hogy Garland bajainak forrása „veleszületett művészneurózis”, a pénztárcájukat megtömni szándékozó pszichiáterek és pszichoanalitikusok hangoztatják, akiktől – ha azok valóban ismerik a lelki problémák okait – elvárható lett volna a gyógyítás. Akiktől azt várta volna, hogy leszoktatják a súlyos szerekről; ők azonban még súlyosabbakra szoktatták. Judy Garlandnak – amint egy életrajzírója beszámol róla – megvolt a maga véleménye az őt kezelő pszichiáterekről: „Mérhetetlenül elcsüggedt; az analízissel töltött évek nem segítettek rajta... semmire sem becsülte a pszichiátereket, tucatnál is több kezelésére járt, de mindegyikük kudarcot vallott vele.”
Kudarcot vallott „kezelőorvosainak” egyike nem kisebb szaktekintély, mint Karl Menninger, aki a második világháború utáni legnagyobb pszichiáterképző központ megalapításához járult hozzá a világon. Egy másik híres hollywoodi pszichiáter Martin Grotjahn volt, aki Karl Menninger meghívására emigrált Németországból: Grotjahn utóbb elismerte vonzódásának okát Hollywoodhoz és a filmsztárokhoz: „Alig vártam, hogy pénzt csináljak.” Természetesen, Grotjahn véleménye, miszerint a „színészeket szinte lehetetlen sikeresen kezelni”, abban őt magát nem akadályozta, hogy a gyógyulást nem hozó „gyógykezelést” folyton kiszámlázza.
Garlandot az 1950-es évek végén kórházba utalják, miután a pszichiátriai szerek szedése következtében egészségügyi problémái kritikussá válnak: mája, lépe földagadt, egész teste mérgekkel telítve. A kórházból 7 héttel később távozik, hogy harmadszor – és utoljára – a színpadra visszatérjen. Ekkor Valiumot, Thorazint írnak fel neki, egy alkalommal pedig napi 40 (!) tabletta Ritalint.
A Greenwich Village-beli Half Note Clubban 1969. június 15-én utolsó alkalommal lép színpadra. Hat nappal később egy londoni szállodában életét veszti, miután pszichiátriai szereit túladagolja.
Mindössze 47 éves volt, amikor elvesztettük a "rút kiskacsát"...
