1956-ban 10 éves voltam. Pont ez az a kor, amikor az események mélyen belevésődnek az ember emlékezetébe. Így azokon az októberi napokon is bevésődtek emlékek a fejecskémbe.
A szerző, Pierre Waline, Budapesten élő francia. Vele készült intrejúnkat itt, egy másik írását pedig itt olvashatod.
Amikor a bátyám éjjel épp egy tüntetésről tért haza, amely a francia kommunista párt és L’Humanité kommunista lap székhelye előtt zajlott(1), vagy amikor édesapám dühösen dobott ki két L'Humanité-árust, akik az eső elől a kapualjba húzódtak be. És még egy emlék: egy francia fotós, Jean-Pierre Pedrazzini halála és az utolsó képe amely Paris Match hetilapban jelent meg(2). Tehát csak ennyi? Dehogy!
■
Nem tudom, hogy hogyan reagáltak máshol Európában és a világon az emberek. De egy dolog biztos: Franciaországban nagy izgalommal követték az eseményeket s nagy lett utána a felhaborodás, s nem csak az én családi körömben, hanem országszerte is. Kivéve a francia kommunista párt tagjai többségét. Nagy szégyen, ha visszagondolok erre (az olasz kommunisták, okosabban reagáltak, határozottan elítélték a szovjet inváziót). De ennél még nagyobb szégyen az akkori kormányunk passzivitása. S nemcsak a francia kormányról, hanem az ún. „szabad világ” összes kormányáról is mondhatjuk.
Először fordult elő, hogy ilyen erővel fellázadt egy nép a kommunista rendszer ellen. Igaz, hogy már voltak felkelések három évvel korábban Csehszlovákiában (Ostrawa, Pilsen) meg Berlinben. Meg 1956 tavaszán Poznańban is, amely következtében Gomułka jutott a hatalomra - pont október 23-án.
Jogosan remélhettek volna a magyarok egy aktív támogatást ill. beavatkozást a nyugat részéről. Jogos vágy, bizony, de teljesen irreális. Ki vállalta volna ezt a kockázatot egy kis országért, amely nem játszott fontos stratégiai szerepet? Senki... A franciák, angolok a Szuezi ügyre(3) hivatkoztak. Az az igazság, hogy csupán azért nem szólt bele senki, mert nem akarták megkérdőjelezni a Jaltai egyezményt. Ilyen egyszerű a dolog, és ne keressünk mentséget! A magyarok ezt nekünk soha nem fogják megbocsátani, és teljesen igazuk van.
Mégis igaz az is, hogy az akkori kontextusban és erőviszonyok között, kevés esély volt arra, hogy sikeres legyen egy nyugati beavatkozás. De talán lehetett volna mégis nyomást gyakorolni a szovjetekre? Hruscsovnak magának se volt választása, mivel akkor kisebbségben volt a Politbüróban és éles kritikát kellett elszenvednie a kínaiaktól, akik szemére vették XX-ik kongresszus nyilatkozatait és következményeit.
■
De most, annyi évvel az események után, hiába sajnáljuk ezt vagy azt, ezen nem tudunk már változtatni. Engem inkább az érdekel, hogy mi a helyzet a mai Magyarországon. A francia rokonaim ill. barátaim gyakran emlegetik nekem a „hősies bátor magyar népet”. Nagy tisztelettel és mélyen csodálva. Igaz, hogy – ha megnézem az akkori képeket, ahol gyerekek felmásznak az orosz tankokra és molotov-koktéloket dobálnak – tényleg „bravoure”-ról lehet beszélni. De ma más a valóság. Legalábbis, ahogy én érzem. Mintha ez egy másik nép lenne. Úgy van, mint a focinál, amikor tegnap gyönyörűen játszott az Aranycsapat, ma már csak gyenge eredményt tud produkálni a magyar válogatott...
Az az érzésem, hogy a magyar lakosság többségét egyáltalán nem érdekli a politika. Mert az embereknek nincs bizalmuk senkiben, elfogyott a türelmük. A politikán túl, a „közös ügyek” se érdeklik őket. „Az állam, nem én vagyok” az új mottó. Ezt nem csak én állítom, hanem a véleménykutatások is bizonyítják. Ezen ne is csodálkozzunk: amikor a lakosság nagy része, 4 millió ember mindennap küzd a túlélésért, hát más dolguk van az embereknek, mint kimenni az utcára és felvonulni...(„bohóckodni”, ahogy Orbán Viktor mondta) De 1956-ban sem volt könnyű az élet - a „gulyáskommunizmust” ekkor még nem találták ki - mégis kimentek az utcára az emberek.
Mint francia állampolgár nincs jogom ezt a passzivitást elítélni. Más a múlt, mások a körülmények. Nekünk nem kellett elszendvednünk 25 év kvázi fasiszta rendszert meg utána 40 év kommunizmust. Mégis, nem ártana egy nagyobb „engagement” (elkötelezettség). Mert a hallgatás beleegyezés. (Amikor a roma sorozatgyilkosságok történtek 2009-ben, csak 300-an tüntettünk egy több, mint másfél milliós városban.
■
Visszatérve az 1956-os forradalomra, egy dolog bánt engem. Október 23-a lehetne az a nap, amikor összetarthatnának a magyarok, a politikán túl. És pont akkor veszekednek a legjobban, minden párt úgy viselkedve mintha ő lenne az 56-osok utódja.
Október 23-án Párizsban minden évben összegyűlnek magyarok és franciák a Diadalívnél és együtt emlékeznek. Ilyenkor mindig eszembe jut az akkori 10 éves gyerek és emlékei.
__________
(1) A L'Humanité, megfeledkezve a lengyel események megítélésében egy héttel azelőtt elkövetett hibájáról, ismét hamisan értékelte a helyzetet; a magyar felkelőket, mint a hitleri hadsereg volt szövetségeseit becsmérelte.
(2) akkor, 1957 márciusában nevezték át Párizsban „Kossuth tér”-re azt a teret, ahol a kommunista párt székháza állt.
(3) A Szuezi csatorna Egyiptom általi államosítása miatt 1956. október 29. és november 7. között zajlott közös izraeli-brit-francia háború, amit második arab-izraeli háborúként is emlegetnek
