Az elmúlt években már Újpesten is előforduló varjútámadások kapcsán beszélgettünk a Magyar Madártani Egyesület szóvivőjével, a Madártávlat magazin főszerkesztőjével, Orbán Zoltánnal. Ő hasznos tanácsokkal látott el bennünket az ilyen váratlan találkozások kezelésére, rávilágított ezen madarak viselkedésének okaira és azt is elárulta, hogy nagy butaságnak tartja azt, ha valaki egy kis varjúval köti össze az életét.
Milyen körülmények között fordulhat elő, hogy a varjak emberre “támadnak”?
Nagyon fontos megjegyezni, hogy ez nem valódi támadás a madár részéről, sokkal inkább elrettentés. A dolmányos varjak fiókái május második felében, illetve június elején hagyják el a fészküket. A gyakran még röpképtelen kicsik „szélnek eresztésével” a szülők azt próbálják megelőzni, hogy egy ragadozó az egész fészekaljat elpusztítsa. Ezek az esetlen kis jószágok nem éppen macskaügyességűek, így gyakran a fészek közelében lévő zöldterületre esnek. Közben folyamatosan hívják szüleiket, akik ilyenkor védekező mechanizmusba kapcsolnak. Az idősebb madarak mindenkit megtámadnak, aki a fiókák közelébe merészkedik. Nem számít, mekkora a fenyegetés – akár egy elefántnak is nekimennének a kicsinyeik védelmében. Hazánkban leginkább a dolmányos varjak viselkednek így, például 2022-ben Újpesten a Semsey parkban is ezekkel a madarakkal gyűlt meg a baja az embereknek. Az ilyenkor szokásos eljárás, az, hogy figyelmeztető szalaggal kerítjük körbe az agresszív madarak területét, és intjük óvatosságra a környéken járókat, itt is eredményesen vizsgázott.
Létezik olyan madár itthon, amely akár embert is komolyan veszélyeztethet?
Nincs olyan ragadozó madár Magyarországon, amely zsákmányként tekintene az emberre. A madár–ember találkozások konfliktusai jellemzően a fiókák védelméből fakadnak. Európában az egyetlen, emberre potenciálisan veszélyes madárfaj a bütykös hattyú. Ha két, tíz kiló feletti példány megtámad egy gumimatracon sütkérező embert, ott valóban vigyázni kell – olyan erősek, hogy akár csontot is törhetnek.
Előfordulhat, hogy egy madár bosszúból, emlékezetből támad valakire?
A dolmányos varjak fantasztikus memóriával rendelkeznek, még az emberi arcokat is képesek megjegyezni. Ennek ellenére viselkedésük nem megtorláson alapul. Léteznek olyan állatfajok, amelyek képesek bosszút állni – ezek inkább főemlősök –, de a madarak teljesen mentesek az ilyen, személy ellen irányuló indulatoktól.
El lehet kerülni valahogyan ezeket a nem kívánt találkozásokat?
Mivel ezek a madarak magasan, jól elrejtve építik fészkeiket, gyakran csak a szárnysuhogásból érzékeljük, hogy rossz helyre tévedtünk. Ezeket a helyzeteket megfelelő viselkedéssel lehet a legjobban kezelni – így sérülés nélkül távozhatunk a helyszínről
Van valami, amit mindenképpen be kell tartanunk ilyen helyzetben?
Vannak ajánlott és tiltott viselkedési formák is. A varjú ilyenkor csak el akar tántorítani az útjából, legfeljebb kisebb felszíni sérüléseket okozhat csőrével vagy karmaival. Ezek nem jelentenek komoly kockázatot, de ha pánikba esünk és elkezdünk futni, súlyosabb baj is történhet – például, ha az úttestre rohanunk. A legtöbb bajt ilyenkor a saját meggondolatlanságunk okozza. Soha ne veszítsük el a fejünket! Forduljunk szembe a madárral, kiabáljunk, integessünk nagy karmozdulatokkal. Nyugodtan meg is próbálhatjuk megütni – kárt úgysem teszünk benne, annyira gyorsak, hogy el sem fogjuk találni őket.
Sokan szinte rettegnek ezektől a madaraktól, pedig ők csak védekeznek.
Véleményem szerint inkább a saját gondolkodásmódunkban kellene rendet tenni, és nem traumaként kezelni ezeket a helyzeteket. Egy ilyen szemtől szembeni találkozás óriási élmény lehet: ilyenkor igazán közel kerülünk az anyatermészethez, érezhetjük, hogy részei vagyunk valami nagyobbnak – és azt is, hogy igazán élünk.
Tehetünk, vagy kell tennünk valamit a földön ücsörgő, röpképtelen fiókákért?
A dolmányos varjú nem védett faj Magyarországon, de ez nem jelenti azt, hogy közömbösen kellene néznünk a pusztulásukat. A fiókákat célszerű egy biztonságosabb, magasabb helyre – például egy fára – juttatni. Fontos, hogy ezt lehetőleg többen végezzük, mert a szülők addig nem hagyják abba a támadást, amíg a kicsit le nem tesszük.
Ugyanakkor sajnos egyre gyakoribb, hogy valaki hazaviszi a kis totyogót, és otthon próbálja nevelgetni. Ez azonban egy óriási zsákutcába is vezethet! A fióka fokozatosan egy megváltozott lelkiállapotú lénnyé formálódik az őt kiszolgáló környezetben, és egyre agresszívebben követeli a táplálékot. Idővel kezelhetetlenné válik, emberekre, gyerekekre, kutyákra is rátámadhat. Amikor emiatt megszabadulunk tőle, új célpontot keres magának. A járókelőket, óvodásokat, iskolásokat kezdik ilyenkor zaklatni a hasonló módon szocializálódott madarak, és nem riadnak vissza semmitől.
Ez a példa is jól mutatja, hogy nem lenne szabad beavatkozunk a természet megszokott rendjébe, mert gyakran többet ártunk azzal, ha segíteni próbálunk.
