68 éves korában meghalt Usztics Mátyás színművész, a Nemzeti Kamara Színház alapító-igazgatója.

A gyászhírt a család hozzájárulásával Usztics rajongói oldalán közölték vasárnap délután a Facebookon.

Pályafutását 1969-ben kezdte a Nemzeti Színházban, ahol 1970-ig játszott. 1973–1975 között a szolnoki Szigligeti Színház társulatának tagja volt. 1975-ben átszerződött a 25. Színházhoz, amelynek 1977-ig volt tagja. 1977-ben a Mafilm társulatához került, majd szabadfoglalkozású művészként dolgozott. Utóbb egyik alapító tagja lett a Rock Színház csapatának. 1982-ben a Sztárcsinálók című, első magyar rockoperában Seneca szerepében aratott sikert. Az 1990-es évek derekán a Kisváros című filmsorozat Hunyadi Jánosaként tűnt fel a televíziók képernyőjén. Mind a komédia, mind a komolyabb műfajok terén megállja a helyét, gyakran szerepelt a Rádiókabaréban.

Tisztelői saját saját, Penészleki temető című versével búcsúztak tőle internetes oldalán:

Állok a hóban, a dombon.
Vékony cipőben topog a gyász,
nem férnek el a koszorúk,
nem fér el a jajgatás.

A bádogszínű ég alatt
egykedvű varjak.
Varjak az ég alatt, a dombon.
Kántáló, fekete varjak:
"bűnös volt, bocsáss meg néki, Uram"

A dombra feküdt temetőn rokonok,
talpam alatt ők is mocorognak.
Emitt nagyapám, dédem,
látom nevemet
fejfákra írva.

Együtt vagyunk, ahogy sose voltunk
és csak itt lehetünk.
Felcsap a jaj, és rögtön elrántja a szél a harangszót.
Sírva jajongnak néném asszonylányai is,
és a halottat
akarja ölelni a bátyám.

"Fehér volt a hajad, mint a tejföl"-
mondta nekem és nevetett hozzá
mára halott néném.
Nevetett és kiabált mindig valamit.,
de a szeme tele volt könnyel.
"Mikor jössz nálunk megint?"
Mért nem maradsz még, hadd el,
ó, ülj mán le magadnak."

Miért mentem el, miért megyek el
onnan, ahol szeretnek?
És miért jövök újra meg újra?
Talán, hogy lopva megsimogasson a múlt,
hogy még egyszer megpillanthassam
a határból ballagó nagyapám szekerét,
a saroglyán felderengő
gyermekkorom aranyát.

Többet tehettem volna,
ha maradok?
Ha ide fulladok a homokba,
ha eke fölé görbülök,
és belenő fejembe a kucsma?

Néma az út. Temetőtől a házig.
Előtte a kút. Ostor-
fája, kolonca
régen alá-
hullott az időben,
elevült gémmel meredez.

Most merül épp el a Nap,
beleroppan
az alkonyat burka.
Csend evez át a tavon.
Vak denevérek
szárnya alatt
összezömül a sötét,
és míg a Hold lámpáz
körülöttük, az erdők
sörtéje alatt valahol
készül az útra megint a halál.